Részletek Schein Gábor íróval, költővel történt interjúból – „… eljutni a mélypontra, ahogy Pilinszky írta, az tényleg ünnepi. ..”

Magyar Narancs: „A halál baglyát/nyolc hónapig nem űzte el az ágyam fölül/se gond, se imádság”, írod a Gyógyulás című versben. Volt olyan pillanat, amikor felmerült benned, hogy nem akarsz minden áron meggyógyulni?

Schein Gábor: Nem. Családom van, és úgy érzem, dolgom is van még. A betegség rengeteg életerőt szabadított fel bennem. 2014 júniusában diagnosztizálták a rákot, akkor kezdődött egy hosszadalmas betegségtörténet, aminek az elején nem lehetett tudni, túlélem- e. Közben súlyos tüdőembóliát is kaptam, amit majdnem két hétig nem ismertek fel. Ez önmagában is életveszélyes. Összesen nyolc hónapig tartott a kezelés. 2015-ben megműtöttek, amit a kemoterápiával nem lehetett eltüntetni, azt kiszedték.

MN: Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy rákos vagy?

SG: Amit bárki más érezhetne ilyenkor. Még éppen csak a szót érzékeltem. A rémisztő szór. Megijedtem, hogy akkor talán itt most vége van az életemnek. Eljött, amire gondoltam, és így jött el. De meglepően gyorsan jött a következő fázis, a betegség elfogadása. Már nem a szóé, hanem annak az elfogadása, amit a betegség napról napra jelent. Vizsgálatok, fájdalmak, rosszullétek, várakozások. Sok mindent meg kellett tanulnom a betegségről, a testemről, az egészségügyről, amiről korábban fogalmam sem volt. Ennek a tudásnak a gyors elsajátítására feltétlenül szükség van. Magyarországon jórészt ezen múlik, hogy életben maradsz e. Ekkortól a félelem többnyire nyugalommal párosult. Azt gondoltam, ha most itt vége van az életemnek, akkor nagyon szépen köszönöm, hogy ennyi lehetett, és jó lehetett. A betegség azzal is jár, hogy folyamatosan érzékeled az összes testi és lelki történést egyszerre. És minden a leganyagszerűbb tapasztalatokba van ágyazva. Fájdalom, izzadás, hányinger, gyengeség. A puszta létezés. Ez valójában csodálatos.

MN: Úgy érzed, felemelő?

SG: Nem akarom visszamenőleg megszépíteni a tapasztalatot, és nem akarok szavakat sem rápecsételni. A hatalmas fájdalmak szünetében, a teljes gyengeség és kiürülés közepette, vagy mondjuk egy műtét előtt, amikor nem tehettem mást, mint hogy ráhagyatkoztam, ami történik, ami történni fog, akkor pillanatokra olyan érzés járt át, mintha valami nagyon szép zenét hallgattam volna.

MN: Gondolkoztál azon, hogy miért lettél beteg? Kellett a gyógyuláshoz az, hogy értelmet adj a betegségnek?

SG: A betegség alatt nem, erőm sem volt hozzá. Utána igen, de vigyázni kell, mert ezt nem lehet tudni. Az értelmezés azt is jelentené, hogy megtaláljuk a szükségszerűséget a betegségben és aztán a gyógyulásban, csakhogy ennél én sokkal kevesebbet tudok a genetika, a biológia, a pszichés folyamatok és a véletlen összejátszásáról. És mégis megkérdeztem magamtól, újra és újra, hogy miért lettem beteg. Ez lényegében azt jelenti, hogy hogyan szeretnék tovább élni, min szeretnék változtatni. Mi az, amit nem bírok el ugyanúgy tovább. De a betegség súlyát érdemes levenni a kérdésről.

MN: Miben változtatott meg a tapasztalat?

SG: Nehéz erre válaszolni. Nem úgy változtat ez meg, mint a villámcsapás, hanem szép lassan dolgoz át. Amikor tüdőembóliával feküdtem az intenzív osztályon, dolgoztam. Olyan összeszedett tudtam lenni, amennyire talán soha. Ez a képesség kitartott egy ideig, aztán jobbára elveszítettem, de időnként visszatért. Azt hiszem, a legnagyobb változás az, hogy bátrabb és szabadabb lettem.

MN: Engem talán nem is az ijesztene meg, hogy beteg vagyok, hanem az, hogy ezt mindenki tudja. Tehát mások csak a betegség szűrőjén képesek hozzám eljutni.

SG: Ez magától értetődő. Egy nagy betegség az ember egész létezését kiragadja az addigiakból. A családtagokét is. De mi lenne ebben félelmetes? A törékenységünk? Azok vagyunk, végtelenül törékenyek, ahogyan a viszonyaink is. De törékenynek lenni és összetörni, eljutni a mélypontra, ahogy Pilinszky írta, az tényleg ünnepi. Úgy ünnepi, hogy semmiféle külsődlegessége nincs, csak valami nagy és alig-alig elmondható intimitása. A többi beteg közelségében átélt intimitás is ide tartozik. Ott egészen mélységes szolidaritás és összetartozás keletkezik. Nehéz erről beszélni, és fájdalmas is, mert egy részük már nem él. Persze az él és nem él közötti határ sokkal vékonyabb és áttetszőbb, mint ahogy a szép egészségünket élve elképzeljük.

MN: Egyértelművé vált, hogy írsz a betegségedről?

SG: Azonnal eldöntöttem, hogy nem fogok naplót írni. Nem kezelem irói anyagként, ami történik velem, nem dokumentálom az állapotomat. Nem szolgálom ki „szenzációval” a mai voyeurkultúrát. Átélem, ami történik velem, és ha ebből íródik vers, akkor az természetes, ha nem íródik, az se baj. Semmiképpen sem teszem közszemlére, hanem meghagyom saját intimitásában.” ….

Pálos Máté interjúja. Magyar Narancs 2017. július 13. 8-10. old.

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.