Lelki környezetszennyezés és a rák

MAGYAR NEMZET interjú 2000. január 20.

Bátrak, de nem hallatszik a hangjuk

Nálunk a rossz beidegződés miatt hallgatás és rémület veszi körül a rákosokat, ezért is nagy jelentőségű az Országos Onkológiai Intézet kemoterápiás osztálya szakpszichológusának, dr. Riskó Ágnesnek A test, a lélek és a daganat című írása, amely az első magyar nyelven megjelenő olyan könyv, ami a daganatos betegek pszichoszociális gondjaival foglalkozik. Felhívja a társadalom figyelmét arra, hogy a lelki környezetszennyezés leküzdésével, megfelelő pszichológiai hozzáállással hozzájárulhatnak a szenvedõk gyógyulásához. A betegek magányának leküzdéséhez a legfontosabb segítséget a család, a barát nyújthat, s a mentális támogatásnak felbecsülhetetlen lehet a terápiás értéke. Riskó Ágnestől először aziránt érdeklődtem, milyen körülmények indították arra, hogy a társadalom lelkiismeretét felrázza, és hogy eddig a tabunak számitott kapukat nyitogassa.

-Mert már elegendő letisztult mondanivaló gyűlt össze bennem a daganatos betegekkel folytatott pszichoterápiás munkám tapasztalatairól. Mert különösen érdekel a rákbetegségben szenvedők összetett, gyakran rejtett, sokszor elhallgatott lelki probléma-halmaza. Pedig a betegek bátrak, csak nem hallatszik a hangjuk! Ugyanez mondható el a hozzátartozókról és az onkológia területén dolgozó szakemberekről. De mi egy láthatatlan közösséget alkotunk akaratunk ellenére. Az életért, a túlélésért, a gyógyulásért folyik a harc, eközben sajátosan megváltozik például az idő fogalma, és nem csoda, hogy az egymás közti és a külvilág felé áramló kommunikáció gyakran sérül. Úgy éreztem, itt az ideje annak, hogy átadjam a betegek üzeneteit – sokan szinte postásnak használnak -, hogy elmondjam saját megfigyeléseimet, gondolataimat a daganatos betegek lelki, társadalmi és anyagi gondjairól.

– Kérem, mondja el, mi az onkopszichológia, ami a laikusnak szinte teljesen ismeretlen.

– Egy új, az elmúlt évtizedek folyamán fokozatosan megszületett tudomány, az onkológia, a klinikai pszichológia, a pszichiátria és a szociológia közös gyermeke. A rosszindulatú daganatos betegségmegállapítása hosszú évszázadokon keresztül egyenlő volt a beteg halálos ítéletével. A nem elegendő tudás miatti tehetetlenség következtében a szenvedő emberek, a hozzátartozók és maguk a gyógyítók is szinte elszigetelődtek, magukra maradtak. Pedig egy amerikai írónő saját betegségélménye alapján már régen kimondta: amíg nem beszélünk a rákról, addig az misztikus, félt, titkolt baj marad, ami izolálja a daganatos betegeket barátaiktól, sőt, a társadalomtól is. Az onkológiai pszichológusok bebizonyították, hogy a rákosok sokfélék, nem eredendően lelki betegek, de mindannyian szenvednek – átmenetileg – szorongásoktól, reaktív depressziótól, halálfélelemtől, időleges értelmi gátlástól, a testi önértékelés megváltozásának következményeitől, az érzelmek hiteles kifejezésének nehézségeitől, lelki eredetű testi tünetektől… Még tovább sorolhatnám a kínzó, de kezelhető kísérő jelenségeket.

-Miből állnak a daganatos betegeknél alkalmazott pszichoszociális módszerek?

– A daganatos betegségek is a népbetegségek közé tartoznak, több százezer embert érintenek napjainkban Magyarországon. Sokféle emberrel találkozunk az onkológia területén. Közöttük olyanokkal is, akik már a daganatos betegség kifejlődése előtt is lelki tünetektől, nem ritkán pszichiátriai bajoktól szenvedtek, és a későbbiekben a tájékozatlanság és a „miért pont én?” dühe miatt minden problémát a rákkal hoznak összefüggésbe. Ugyanakkor a tapasztalatok szerint minden daganatos beteget érintenek a rák pszichoszociális következményei, de az eléggé érett fiatalok és a felnőttek néhány hónap alatt képesek alkalmazkodni a megváltozott, krízisnek nevezhető helyzethez. Sőt, kreatívan, bátran harcolnak a betegséggel, együttműködnek a beavatkozásokban, végigcsinálják a komoly kezeléseket. Éppen ebben a kezdeti néhány hónapban kellene mindenkinek – egyéntől függően – segítenünk. Az onkológián a pszichodiagnosztikai módszereken kívül fõleg az egyéni pszichoterápiát, a relaxációs módszereket és a családterápiát alkalmazzuk.

– Milyennek látja a hozzátartozók teherbíró képességét?

– Már Bálint Mihály világhírű pszichoanalitikusunk is rávilágított, hogy mindannyian szeretnénk önmagunkat legalább jónak tudni, és tudat alatt valamennyien félünk a belső jó rosszra válásától. Nos, a rák a belső rossz létezését szimbolizálhatja az emberek fantáziájában. Ez az érzés ijesztő, főleg ha valaki magára marad félelmeivel. De további tények is próbára teszik a betegek és a hozzátartozók lelki teherbíró képességét. A kórház még ma is olyan, mint a kaszárnya, az orvos-beteg kapcsolat pedig még mindíg döntően paternalisztikus. Ráadásul a fejlődés kedvezőtlen velejárója a dehumanizálódás és a profit növelésének kényszere. Számos mellékhatást, időleges, vagy végleges test- és életfunkció változást kell elviselniük az érintetteknek. Óriási krízis és erőpróba, totális kihívás mindez. Valamennyiünknek segítenünk kell, a lehető legkorábban, természetesen a betegek egyéniségéhez, szándékához alkalmazkodva.

– És ki törődik a gyógyítók lelki egészségével?

– A lelki kiégés nagyon gyakori a hozzátartozók és az onkológiai szakemberek körében is. Megelőzésében, illetve kezelésében a hazai egészségügyben nem történik szinte semmi érdemleges. Pedig például Angliában, Németországban, Belgiumban hosszú évek óta eredményesen zajlik a gyógyítók kommunikációs tréningje, a kudarcok és a lelki veszteségek érzelmi feldolgozásának támogatása.

– Sokat lehet hallani a lelki gondok és a betegégek kialakulása közötti összefüggésről, mi erről a véleménye?

– Bizonyított, hogy a tartós tehetetlenségérzés, a megoldatlan stressz, a lelki megbírkózó képesség hiányossága és a krónikus szorongás, valamint a reaktív depresszó gyengíti az immunrendszert. Ezek a sajátosságok az egyes betegségek kialakulása szempontjából fokozott kockázati tényezõk, tehát megelőzendők, illetve kezelendõek. Vizsgálatok bizonyítják, hogy sokan szenvednek a magánytól, a kezeletlen depressziótól, pedig végső soron egymásra utaltak vagyunk. Nagyon sok mentálhigiénés feladatot kell felismernünk, együttműködve megoldanunk. Nem lehet előbb a betegeknek, majd a hozzátartozóknak, legutoljára az egészségügyi dolgozóknak segíteni, hanem az összes érintettnek fokozatosan, de egyszerre kell segíteni.

Halász Miklós

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.