Oliver Sacks: Saját életem

Egy hónapja úgy éreztem, kiváló, sőt kirobbanóan jó egészségnek örvendek. Nyolcvanegy évesen még mindig leúsztam a magam napi másfél kilométerét. De ennek vége: pár héttel ezelőtt megtudtam, hogy a májamon többszörös áttétek vannak. Kilenc évvel ezelőtt kaptam a diagnózist, hogy a szememen egy ritka daganat, melanóma alakult ki. A sugárkezelés és a lézeres műtét következtében végül erre a szememre megvakultam. És bár a szemen kialakult melanómák csupán ötven százalékában képződik később áttét, az én esetemben ennek a valószínűségét még kisebbre becsülték – egyszerűen pechem volt.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy az első diagnózis után még kilenc évet kaptam, amit jó egészségben és munkával töltöttem, most azonban szembe kell néznem a halállal. A rák már a májam egyharmadát uralja, és bár a terjedését le lehet lassítani, a ráknak ez a fajtája megállíthatatlan.

Most már csak rajtam áll, hogyan töltöm el a hátralévő hónapokat. A lehető legszínesebb, legátéltebb, legtermékenyebb módon kell tehát élnem. Ebben egyik kedvenc filozófusom, David Hume szavai bátorítanak, aki, miután hatvanöt éves korában megtudta, hogy halálos beteg, 1776 áprilisában egyetlen nap leforgása alatt papírra vetette rövid életrajzát, aminek Saját életem címet adta.
„most arra számítok, közel a vég – írja. – Betegségem kevés fájdalommal járt, s ami még különösebb, testem gyengülése ellenére szellemi erőm egy pillanatra sem hanyatlott … Tanulmányaimat a régi hévvel folytatom, s társaságban is ugyanolyan vidám vagyok.”

Szerencsés vagyok, hogy nyolcvanon is túl még élek, és az a tizenöt év, amit Hume hatvanöt esztendején felül jutott nekem, munkával és szeretettel teljes volt. Ez idő alatt öt könyvem jelent meg, és befejeztem az önéletrajzomat is (jócskán vaskosabb, mint Hume pár oldalas írása), több másik könyvem pedig majdnem a végső változatig jutott.
Hume így folytatja: „Szelíd természetű ember voltam, önmagán uralkodni képes, nyílt, barátságos és víg kedélyű lény, aki ragaszkodó, békés hajlamú és minden szenvedélyében mérsékletes.”
De itt véget is ér a hasonlóság köztem és Hume között. Mert bár jómagam is sok szeretetteljes baráti és egyéb kapcsolatot ápolhatta életem során, és nem voltak igazán komoly ellenségeim, azt nem mondhatom (és senki sem mondhatja, aki valamelyest ismer), hogy szelíd természetű lennék. Éppen ellenkezőleg: lobbanékony természetem van, végletesen tudok lelkesedni, és ha a szenvedélyemről van szó, nem ismerek mértéket.
Mégis, Hume esszéjének egy mondata számomra különösen igaznak tűnik: „Ember szinte alig lehet távolabb az élettől, mint amilyen távol most én vagyok.”

Az elmúlt pár napban úgy voltam képes visszatekinteni az életemre, mintha valami magaslatról néznék le egy tájra, és sokkal mélyebb értelmet nyertek a kapcsolódási pontok az egyes részek között. Ez nem azt jelenti, hogy bevégeztem. Éppen ellenkezőleg, talán sohasem éltem meg ilyen intenzíven, remélve és akarva, hogy elég időm lesz rá, hogy a barátságaimat elmélyítsem, hogy minden szerettemtől elbúcsúzhassak, hogy írhassak és utazhassak, ahogy erőm engedi, hogy még jobban megérthessem és átláthassam a dolgokat köröttem.
Ehhez vakmerőségre, tiszta és egyenes beszédre lesz szükség, rendeznem kell a dolgaimat a világgal. De lesz még idő nevetésre (és talán egy kis csacskaságra) is.

Hirtelen minden cél világos és egyértelmű. Nincs idő semmi lényegtelenre. Magamra, a munkámra és a barátaimra kell koncentrálnom. Nem kell többé óránként a híreket figyelnem. Nem kell a politikusok ígéreteivel vagy a globális felmelegedéssel törődnöm.
Nem közömbösségről van szó, inkább távolságtartásról: ugyanolyan mélyen érint a közel-keleti helyzet, a globális felmelegedés vagy a növekvő társadalmi egyenlőtlenség, mint eddig – de én már semmit sem tehetek, orvoslásuk a jövőre vár. Mindig örömmel tölt el, amikor tehetséges fiatalokkal találkozom – például azzal, aki a biopsziát végezte, és kimutatta az áttéteimet. Úgy érzem, a jövő jó kezekben van.

Az elmúlt tíz-egynéhány évben sokan mentek el szeretteim közül. Az én generációm már távozóban van, és minden egyes halál olyan érzés volt, mintha belőlem szakítottak volna ki egy darabot. Amikor elmegyünk, senki nem lesz megint ugyanolyan, mint valaki más volt. Amikor valaki meghal, nem pótolható. Olyan űrt hagy maga után, ami nem betölthető, hiszen minden emberi teremtmény közös sorsa – genetikai és biológiai rendeltetése – hogy egyedülálló legyen, hogy a saját útját járja, a saját életét élje és a saját halálát halja.

Nem áltatok senkit: félek. De a legerősebb érzés bennem mégis a hála. Szerettem és szerettek, rengeteget kaptam és cserébe valamennyit adtam is, olvastam, utaztam, gondolkoztam és írtam. Társalogtam a világgal, abban a különleges diskurzusban, ami olvasók és írók között alakul ki.
És mindenekelőtt érző lény voltam, gondolkodó állat ezen a gyönyörű bolygón, és ez már önmagában is kivételes kegy és csodálatos kaland volt.

In: Oliver Sacks: Hála. Park Könyvkiadó, 2017

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail