Schein Gábor: Üdvözlet a kontinens belsejéből

Versek, üzenetek az onkológia világából. Köszönet érte.

Lövészárok

Mikor új beteg lép a kórterembe,
mindenki látja rajta, hol tart.
A kezdőknek még van hajuk
és szemöldökük. Rémültek. Nem értik,
miért juttatta őket ide a sors.
Aki másodszor, vagy harmadszor jön,
teljesen kopaszon, úgy rakja ki
a papucsát, a fogmosó poharát,
mintha hosszú utazásból tért volna
végre haza. Bízik vagy sem, elvégzi
a dolgát. Nem csinál ügyet a hányásból.
Abból sem, ha rossz leletet kap.
Aki több hónapja van itt, és átmeneti
javulás után romlanak eredményei,
növekszik a daganat a gyomrában,
vagy új tumort találtak a homloka mögött,
megmutatja, hol van, annak már
nincs ereje se félelemre, se bizakodásra.
Arra sem, hogy külön figyelmet követeljen
magának. A nővérek úgy bánnak vele,
ahogy egy régi és szeretett, de már
selejtezésre váró bútordarabbal szokás.
Ő kapja utoljára az infúziót, és nem
kérdezik meg, volt e széklete.

Külön test mindegyik. De mint
gémberedett lábú katonák a sáros
lövészárokban, egybetartoznak.

Kavics

Nektek, akik eljöttetek hozzám,
odaültetek az ágyam mellé,
vagy sétáltatok velem a kórház kertjében,
amíg el nem fáradtam, és szemetekben
óvatos félelemmel azt mondtátok,
legyek erős, szükség van rám,
és nektek, akiket elnémított a hír,
de gondoltatok rám,
a barátotokra,
és neked, Uram, akihez viszont én nem
tudtam régen szólni, szem elől
veszítettem menekülésed helyszíneit,
nektek mind tudnotok kell,
hogy a napok és az éjszakák sora,
melyet különféle kórtermekben
a lélegzet görcsei közt,
fájdalmakkal, kimerülten, összetörve,
a halál közelében töltöttem,
szép volt, szép volt, szép volt:
mintha egy elfelejtett templom
falához tapasztottam volna magam,
és fájdalmakkal, kimerülten, összetörve
elmerültem a láng nélküli fényben,
de ne kérdezzétek, mi volt ott,
semmi, amit most megmutathatnék nektek,
semmi, ami többet ér egy kavicsnál,
melyet egy tóba dobtok,
csak azt tudom, hogy miután fölkeltem,
és lassan visszatért az erőm,
hogy járjak a napok zajában,
még sokáig visszakívántam a betegséget,
féltem, hogy elveszítem ajándékait,
körülhatárolhatatlan hiány maradt utána.

In: Schein Gábor Üdvözlet a kontinens belsejéből. Jelenkor, 2017

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Az elektronikus könyvtárban is olvasható már az Onkopszichológia a gyakorlatban c. tankönyvünk

Örömmel jelentem, hogy könnyen olvasható változatban itt a könyv: http://www.mek.oszk.hu/16600/16625/

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

A daganatos betegségek megelőzési lehetőségei a családban

A Rák ellen az emberért a holnapért társadalmi alapítvány február 1-én Életminőség Szimpóziumot szervezett volna “Komplex egészségfejlesztési program a daganat ellen, az egészségért!” címmel. Pár napja kaptam az értesítést, hogy technikai okok miatt a rendezvény elmarad, amit nagyon sajnálok. Értékes program lett volna. Közzé teszem a tervezett előadásom absztraktját:

A daganatos betegségek megelőzési lehetőségei a családban
dr. Riskó Ágnes klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, Országos Onkológiai Intézet

A rákbetegség hazánkban már népbetegség. Az onkológiai statisztikáink mindkét nemben és szinte minden betegség-lokalizációban Európa legrosszabb értékeit mutatják. A rákhalálozási adataink is drámaiak.
A betegségek megelőzése jelentős szempont már a fogantatás előtt, a várandóssági időszakban, a születés után, az egész emberi élet folyamán, a halál bekövetkeztéig.

A primer onkológiai prevenció fő célja a rákbetegségek kialakulásának komplex megelőzése. A prevencióban szerepet játszó pszichoszociális rizikó faktorok meghatározása, hatásainak azonosítása és uralása fontos és ígéretes célkitűzés. A főbb pszichoszociális rizikó tényezők: kockáztató életmód, az ún. rizikó magatartások, valamint a szükséges együttműködés buktatói a megelőzés folyamatában.

Az onkológiai megbetegedések megelőzésének főbb pszichoszociális nehézségei:
• A jólét és az egészség elérésének terén kialakult, rögzülő társadalmi egyenlőtlenségek bizonyítottan szerepet játszanak a daganatos betegségek keletkezésének gyakoriságában, emelkedésében, a vizsgálatokhoz, kezelésekhez, kontrollokhoz jutásban és a szükséges együttműködésben.
• A fokozottan veszélyeztettekre jellemző a szegénység, a toxikus/kedvezőtlen/traumatizáló környezeti, társadalmi/családi helyzet (pl. korai szeparáció a szülőktől, szenvedélybetegségek jelenléte, bármely abúzus elszenvedése), koragyermekkortól kezdve az alapvető egészségügyi és lélektani ismeretekkel kapcsolatos tájékozatlanság, az iskolázatlanság, a kisebbséghez tartozás, és a nyelv-használati, nyelvismereti nehézségek.

Új szemléletre, ennek alapján kibővített gyakorlatra van szükség az elsődleges megelőzés pszichoszociális területén!
Fő Jellemzői: testi-lelki, kapcsolati egészségtudatosság, pszichoszociális éberség. A pszichoszociális szemponttal kibővített új megelőzési gyakorlat főbb jellemzői: pszichiátriai/pszichológiai tünetek tudatos megelőzése, főként a terjedő szenvedélybetegségek megelőzése, korai diagnosztizálása és kezelése, a rák kockázat-csökkentési módjainak közismertté tevése, ezirányú aktivitásra szólítás a családi életben és azon túl.

Miért nem sikeresebb a rákbetegségek prevenciója napjainkban? Az onkológiai prevenció kiegészítése pszichoszociális tényezőkkel és gyakorlattal drámai, kedvező változásokat hozhat:

1. Tegyük mindenki esetében, mindenhol divattá az egészséges (de nem hipernormális) életmódot!
2. Tegyük ismertté mindenki számára az új prevenciós szemléletünket és segítsük beilleszteni a gyakorlatba: kapcsoljuk össze az onkológiai és pszichoszociális szempontú és tartalmú megelőzést, különös tekintettel az anyák, a szülők korai lehetőségeire az egészséges életmód komplex átadásában, oktatásában. Vezessük be az ún. „rizikóról szóló kommunikáció” fogalmát, tartalmát és gyakorlatát a teljes lakosság prevenciójának megvalósításaa érdekében!

Rákmegelőzési lehetőségek a családban

• A rákbetegségek hatékony, hosszú távú megelőzése már csecsemőkorban kezdődik: figyelem adás, a nemverbális és verbális kommunikáció folyamatos fejlesztése, különös tekintettel a reflektív anya/apa kapcsolatra és az “elég jó” korai kötődés lehetőségének megadására, a tisztálkodási/étkezési szokások megtanítására, a normális testsúly fenntartására, a teljes értelmi, érzelmi és kapcsolati élet fejlesztésére, a lelki problémák/tünetek, kockáztató magatartás megelőzésére, felismerésére, felelősségteljes kezelésére.
• A szülők és más hozzátartozók a mentalizációs folyamatok, és az általános tudás első forrásai, az egészségtudatos gondolkodás és a kívánt életmód elsajátításának bázisai, etalonjai és motivátorai.

Ne várjunk a tudatos cselekvéssel egy napot sem. Bármely szakaszában is tartunk életünknek, a változtatásokat érdemes elkezdenünk!

http://cancer-code-europe.iarc.fr/index.php/hu/12-mod

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Egy onkológus filmen megmutatja, hogyan érintette meg a saját daganatos betegségével való szembesülés és küzdelem

A Cancerworld legutóbbi számában Vasiliki Michopoulou interjút készített Nikos Karvounissal, aki Görögországban az egyik onkológiai klinika igazgatója, és 2004-ben rosszindulatú daganatos betegségével szembesült. Arra az elhatározásra jutott, hogy megkéri Stavros Psillakis rendezőt, hogy forgasson egy dokumentumfilmet betegsége kezelésének eseményeiről. A filmet 2012-ben mutatták be (Metaxa: Listening to Time), amelyben nemcsak Karvounis orvos-páciens szerepelt, hanem hat további orvos az intézetből, akiknél szintén megállapítottak az idők folyamán rákbetegséget.
Ha orvos betegszik meg, a helyzete komplexitását és nehézségét növeli, hogy jól ismeri a biológiai folyamatot és látott már másokat meghalni a betegségében.
A film kreatív módon segített a szereplőknek abban, hogy betekintést kapjanak saját lelki működésükbe, megmutatja az elme erejét, és üzen arról, hogy az orvosok is sérülékenyek, szoronganak és félnek, mégis megmutatják, hogy beszélni kell ezekről a dolgokról, nem elrejteni, magukba fojtani. Nagy a kibeszélés és a meghallgató, támogató közösség ereje!

A film legfőbb célja az, hogy mind a betegek, mind a hozzátartozók – a teljes betegségfolyamat alatt – próbáljanak meg beszélni érzéseikről, ezáltal megosztani egymással azokat. Mindenkinek szüksége van kapaszkodókra, támogatásra, hiszen a kezelések sikeres befejezése után a túlélőknek is szükségük van empatikus figyelemre, dialógusok folytatására.

Ime a teljes cikk: http://cancerworld.net/focus/weve-been-there-the-metaxa-oncologists-who-went-public-about-their-lives-as-patients/
A trailer: https://www.youtube.com/watch?v=fIhBx-A4vU0

A teljes film angol felirattal megvásárolható itt:
from www.tetraktysfilms.com,
price €200 plus shipping.

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Riskó Ágnes: Az onkopszichológia első 25 éve az Országos Onkológiai Intézetben: előzmények és események (1988–2013)

Az első hazai pszichoonkológiai csoportot Eckhardt Sándor alapította az Országos Onkológiai Intézetben 1988-ban. Induláskor azonkológia iránt érdeklődő mentálhigiénés szakemberek a Muszbek Katalin pszichiáter által vezetett pszichoonkológiai részlegbe csoportosultak, önálló klinikai csapatot alkotva. Innen elsőként Riskó Ágnes pszichológus vált ki, és lett az onkohematológiai osztály csapatának állandó tagja, 1992-től kezdve. Az a szemlélet és gyakorlat, hogy a pszichológus legyen állandó tagja az onkológiai teamnek, lassan általánossá vált. Az „alulról induló” és fokozatosan erősödő multidiszciplináris együttműködés lehetővé tette, hogy az aktív betegellátás folyamán mind szélesebb körben elfogadottá váljanak és alkalmazásra kerüljenek az onkopszichológiai módszerek.
Szükség esetén onkopszichológiai intervencióban részesülhetnek a hozzátartozók is, illetve a pszichoszociális tevékenységek fókuszába került az egészségügyi dolgozók lelki kiégésének prevenciója, a már kialakult tünetek felismerésének, kezelésének elősegítése.
A szupervideált onkopszichológiai gyakorlatot folytató pszichológusok és az onkológiai dolgozók együttműködésének következtében már jó néhány éve elkezdődött a pszichoszociális intervenciók integrálása a komplex onkológiai ellátásba. Folyamatosan növekszik azon onkológiai osztályok száma, ahol a pszichoszociális tevékenységet folytató szakember mind jelenlétét, mind aktivitását illetően állandó munkatárs a teamben. Ténykedésük hozzájárul, hogy javul a betegek pszichoszociális életszínvonala, a kezelőkkel való együttműködése és az onkológiai egységek légköre. Az új onkológiai szakmai protokollok részét képező pszichoszociális rehabilitáció szemléletének és módszereinek beillesztése is elkezdődött az irányelvekbe. Magyar Onkológia 59:241–250, 2015

Kulcsszavak: onkológia, onkopszichológia, pszichoszociális problémák, onkopszichológiai intervenciók, multidiszciplináris
együttműködés

The first oncopsychological department was established in National Institute of Oncology by Sándor Eckhardt in 1988. At an early
stage the specialists who were interested in mental hygiene made a united effort with Katalin Muszbek’s oncopsychologic group.
Ágnes Riskó was the first specialist who seceded from this group, and she became a permanent member of the onco-hematology
group in 1992. Due to the universalized approach, the psyhcologist would become a permanent member of onco-team. The overhand
and increasing multidisciplinary cooperation enable to use this accepted method in the daily medical treatment. When necessary,
patients’ relatives may come in for treatment and this method can help for medical stuff to avoid burnout. As a result of oncopsychology techniques and cooperation of oncologic teamwork the integration of psychosocial intervention into a complex oncologic treatment hasalready begun. The attendance of supervised onco-psychological specialists is being increased. Our activity contributes to improve our patients’ psychosocial standard of living, their cooperation with the medical staff and the atmosphere of oncologic departments. The integration of the approach and methods of psychosocial rehabilitation into the new oncologic professional guideline has also begun.

Riskó Á. The first 25 years of oncopsychology at National Institute of Oncology: antecedents and events (1988–2013). Hungarian
Oncology 59:241–250, 2015

Keywords: oncology, oncopsychology, psychosocial problems, oncopsychological interventions, multidisciplinary cooperation
Levelezési cím: Riskó Ágnes, Országos Onkológiai Intézet,
1122 Budapest, Ráth Gy. u. 7–9. Tel.: 30/223-9409, e-mail: csernakrisko@gmail.com
Közlésre érkezett: 2015. március 9. • Elfogadva: 2015. április 1.

Az eredeti tanulmány itt olvasható: Magyar Onkológia 59:241–250, 2015
http://huon.hu/2015/59/3/0241/0241a.pdf

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

“Onkoidill”

„Onkoidill”

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló. Magvető, Budapest, 2016
Idézetek a Hasnyálmirigynaplóból, melyekkel Esterházy Péter igaz, tiszta, drámai módon belátásra késztető tükröt tart arról az onkológiai világról, amelyet a saját bőrén és a szívén keresztül tapasztalt. Megrendítő és felemelő szavak, mondatok saját útjáról – a Kékgolyótól a László Kórházig. Tanuljunk tőle.

Az idézeteket Riskó Ágnes válogatta és jegyezte le.

…„Okvetlenül le akartam írni a kezdeteket a mai konzultáció (beszélgetés) előtt, de tegnap is, ma reggel is elfolyt az idő, ahogy mostanság szokott. Nem álltam még vissza a munkatempóra. Indulnom kell a Kékgolyóba. El is ért a szorongás. Félés, izgatottság. hogy mi lesz. Milyen döntéseket kell hoznom. …..”…

…”Izgulok, akár egy vizsga előtt. Föllépés előtt. Díjátadás. A Nagy Onkológiai Érdemérem hasnyálmirigyrendje. Eddig a nagy Valagrend volt a tréfa nívós eszköze. Állj. Mennem kell.
Megérkeztem. 12-re van időpontom, 11 óra van. 77-es a sorszámom. Folyosó. Most jött ki egy ötven körüli asszony. A levegőbe mondja, mindenkinek vagy a mellettem ülő ismerősének vagy ismeretlennek: Teljesen ledöbbentem. Egy évig kell még kapnom ezt a szart. Azt hittem, vége, júliusra már megvan a nyaralás.
Írom, amit hallok. Akkor most mindent le kell jegyeznem? Mi a minden? Ez a naplóíró ijesztő és megválaszolhatatlan kérdése.
Az előbb az udvaron az egyik munkás utánaszól a haverjának, az vigyorogva megfordul: Hangot hallok, embert nem látok. Amikor pár lépés múlva odaérek hozzájuk, én is vigyorogva: Hangot hallok, embert nem látok? Bólogatnak, ja. Jókedvű palik a kedvetlenség földjén. …”

… „Mintha bűnös volnék. Ezt a nyomást érzem a szívemen és a gyomromban. És akkor ez volna itt az Ítélőszék? Elég lapos érzet. A Kafka-áthallások se teszik jobbá. Mindegy, van, ami van. Ülök a túlzsúfolt folyosón a többi elítélttel. Most meg inkább a tisztítótűz jut eszembe; gondolom, a várakozás miatt.
Lehet, hogy 1-kor mégis be kell kopognom, nem mindenki kapott időpontot. Most kéne figyelni, emlékezni, mi volt, mit és hogyan előadni. Izgulok, hogy most fogok elrontani valamit. De szívesen volnék gyerek – jókor! -, akinek a bölcs, mindentudó felnőttek megmondják, mit kell tennie, egyszersmind megnyugtatják, hogy nem lesz baj, hogy nincsen baj. Pedig attól tartok, baj van, és most meg fogom tudni, mekkora. Mekkora és minő.
Addig is beszélgetek, ahogy a beteg nyugdíjasok beszélgetni szoktak. 2009-től vastagbélrák, hetvenöt kezelés, már nem infúzió, tabletták – ezt sikerült megtudnom. Kiszednem. ….”

… „Reggel háromnegyed 7. Negyed 8-ra kellett jönnöm a Kékgolyóba. Előbb értem ide, ülök egy padon, ún. árnyas fák alatt, mintha egy kedélyes ligetben. Szállingóznak az emberek. Szemben velem egy fehér köpenyes, inkább orvos, mint nővér, olvas. Köszöntem, nem köszönt vissza. Nem tudom. bent kell e maradnom egy napra, vagy ma már hazamehetek. Végül is semmit se tudok. …..”

… „Ügyetlenül, de végül is megtaláltam a nővérpultot. Több „törvény kapujában” is álltam, de szerencsére nem kitartón. Aztán itt kedvesen befogadtak. Vérvétel, simán, könnyen. Át kellett vinnem a laborba. Négy darab embernél kellett kérdezősködnöm, míg végre megtaláltam. Épphogy bírtam intelligenciával.
Megállított egy férfi, hogy hadd fogna kezet velem. Elfutotta a könny a szemét, amikor jó egészséget kívánt. Jó helyen mondja, válaszoltam a szokot imbecillis derűvel. …”

„Vissza a laborépületből. Az itteni takarítónő rám néz, maga kicsoda, én ismerem magát. Majdnem majmoskodnék, hogy hát azt én is szeretném tudni, kicsoda vagyok. Amúgy ez nem igaz. Lehet, hogy most ez kellene, önismeret? …”

… „Vissza a takarítónőhöz. Mondom a nevem, szinte suttogom, szerényen, mint egy gőgös ibolya, mire ő, hogy maga milyen jó író! Olyan természetesen, egyszerűen mondja, mintha egy borsólevest dicsérne. Kérdi, kihez. Mondom. Az jó, kicsit pokróc, de ő a legjobb, tizenöt éve vagyok már itt, tudom, amit tudok. (Most érkezett, viszonylag kedvesen köszöntött. Bermudában van, talán azért. Bízom benne.) …”

… „Itt aludtam, jól, egy kétágyas szobában. Tegnap biopszia. A. doktornő. Ilyen kedves arcot nem tanítanak az egyetemen. Kaptam valami béllasítót, merthogy a belek nagyon mozognak. Táncolnak. Megtervezem az útvonalat, így mondja. A tű útvonalát. Érzéstelenítőt nem ad, mert az önmagában annyi fájdalom, mint amennyit érzéstelenít…”

… „Ma reggel bejöttem a Kékgolyóba, hogy elkezdjem a kemót. Nem szeretem így írni. A kemoterápia a jó. Amúgy mintha becézném.
Várok a koktélra, vagyis hogy kezdjük. Előtte a doktornőnél. Rémálom, mondom a folyosói tömegre, amin szinte megsértődik. Miért, talán sokat kellett várnia? Nem, nem panaszkodom. De hát azt mondta, rémálom. Mint egy tanárnő, hogy rosszul fogalmazok. De bírom. Azt az érzést tudja adni, hogy ért hozzá, hogy engem talán személyesen nem okvetlenül, de meg fog gyógyítani. Ilyesmi. …”
… „Benézett még délelőtt egy sápadt hölgy, hogy ő a kórházi lelkész munkatársa, van e valami panaszom. Nincs, mondom barátságosan. Tud-e valamiben segíteni. Köszönöm, nem. Megsimogatja a takarón át a lábam. Nem tudom eldönteni, hogy ez keresztény rutin-e, vagy az, aminek látszik: megható kedvesség. Még nyitva az ajtó, amikor utánakiáltok, de tud segíteni! Nem hallja, becsukja az ajtót, olyan finoman, ahogy a kórházban, tapasztalatom szerint, senki. A csukott ajtónak mondom: Tud segíteni, drágám. Imádkozzék értem. Az ajtónak mondom még: Ikes ige, basszájba.”…

…”Kár, hogy nem hallotta meg a lelkészmunkatárs, most épp imádkozna értem. Persze magától is eszébe juthatna. Az ajtó mindenesetre hallotta, ő imádkozik talán. …”…

… „Bekukkantott a doktornő, eldicsekedtem, hogy még nem vagyok rosszul, kis farkasmosollyal mondja, korai ez még, majd holnap. Bírom. Úgy néz ki (most), mint egy teniszezőnő, aki két edzés közt bekukkant rám. – Az orvosit is így végezte el, az edzések szüneteiben, mert olyan okos. De vajon milyen teniszező?” …

… „Doktornő. Stilárisan hibátlan. Kis mosoly, de egy lépéssel se több. Szerintem angol. Ha ezt az ember tudja, akkor egyrészt ámul a magyartudásán, másrészt nagy bizalommal van iránta. De elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy akkor milyen szigorú evés-ivás korlátok vannak.” …

… „Dr. R, mondja dr. R. a viziten. E., mondom, mintha nem lett volna államosítás. Tiszteletem.”…

…”144/80/61 a vérnyomás. Rendben, mondja a nővérke. Kérdi a nevem, mondom, visszakérdi, igen, úgy, mondom.
11 óra 20 perc, lecsöpögött. Kész az első. „Valahogy most ment el a kedvem az egésztől.” „…

… „Holnap reggel vérvétel a tumormarker miatt, melyet a bécsi doktor hiányolt. Lehet, hogy elvesztettem egy cetlit, ahová a tegnapi „dolgokat” írtam? Akkor most nem erőlködöm, holnap megkeresem. A vérvétel után. Amely lehet, hogy felesleges – de nem tudtam a teniszezőnővel beszélni.
Megint rosszkedv, csak úgy. Muci, te ott benn, nem vagy egy leányálom.”….

…”Lapátolom magamba a gyógyszert, a vitaminokat. Az a tumormarker, ami talán 100-ig normális, most 39 000 nekem. Ezért aztán az osztrák ember nem is javasolja az MR-t, legyen az eredeti terv, a kemó.”…
…..” Elképzeltem, hogy a fiatal orvos autogramot kér. És akkor azon tréfálódzom (?), hogy várjunk még, és lehetne az övé az utolsó, ez nyilván értékesebb. Az arca se rezdül. Láthatóan szeretne egy ilyen aláírást, és láthatóan helyteleníti az én nyegleségemet. Persze, kapok teátrálisan észbe, ehhez épp az kell, hogy ön ne végezze optimálisan a munkáját. Csípje meg a kánya, micsoda konfliktus! Szótlanul kimegy. Meg tudna fojtani. Akkor meg úgyis oda a dedika!” …
…. „Reggel 7 óra 15. Szinte rám tör a nővér. Bezúdul. De hogyan is másképpen. Úgy jön be, mondom félálmos vigyorral, mint egy … mint egy. Ne kíméljen. Hasonlatban elvileg jó vagyok. Mint egy …. egy (a fenébe, most nem jut eszembe a szó, nem vihar, nem orkán; kihagyom, majd utólag beírom, hopp, erre azonnal megvan) tájfun. Nevet. Még majd veszünk vért. De jó! Örül, látom. Elmondhatatlanul. Mikor kimegy, még ez jut eszembe. Tájfun, vagy cunami. De a cunami nem biztos, hogy jó, sok halottal jár. Őszintén nevetek. Magamban.
Viszonylag jó éjszaka, bár többször kint. Csípett?, kérdi a nővér, mikor mondom, Nem. Akkor csak… – és a csöpögős gépre mutat a fejével.”…

,,,Átszárazolom, mondja a takarítónő. Nincs ellenére, hogy felírom? Gyűjtöm a szavakat. Nem válaszol.” …

…” Hánytam e. Nem. – A nap első párbeszéde.
Szóval: minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve, csak az egész – az macerás kicsit. (Mintha ezt már leírtam volna.)
Ha van borító, akkor ez oda való. Hm. …”….

…”Este 11. A tegnapi meg a mai is elcsorgott, pedig jól voltam. Több rákbeszámolós telefon – unom kicsit őket, de látom, kell az embereknek, az embereimnek, így aztán szívesen teszem, szívesen unom.”…

…” Bent. E. főorvos tette be a portot. Fog fájni. Előtte az asszisztenst kérdem, hogy mint egy gyerek kérdezem, fog e fájni. Igen, mondja jó természetességgel, és még utána is. E. úgy beszél, ahogy egy focista, így nem lehetne, de nekem bejön.”…

….” Innét jut eszembe, hogy ez idő szerint nincs közvetlen kapcsolatom a halállal. Miközben itt a kórházban nagyon is látom az embereken ezt. És elvileg én is olyan vagyok, mint ők, csak nem fogytam le annyit, és udvariasabban vigyorgok. Igaz, itt nem is mondta ki az orvos a halál szót. A rák nagy szó, a rákkezelés piti. ….”-….

…„…Reggel bementem erre az onkotermiás sugárzásra. Megint elfelejtettem a mellékhatásokat, mindenesetre most gyönge és szédülős. Aludtam is délután. Próbáltam a doktornőmet elérni. Ment az idő. Kicsúszik a kezemből mostanság. Ez erős élményem, amúgy öreg emberek tapasztalata, semmire sincs idő, csak ez a loholás utána. …”…

…” Ingerültség, nyomasztások, gyógyszer-sorrendek, összekevert sorrendek, összekevert jótanácsok, valamiért egyre agresszívebbnek érzett jótanácsok (all you need is love, szól mellettem), halogatott telefonok, mintha a csalódás is növekednék, amelyet a környezetemnek okozok (a környezet mint személy – tréfa!), most reggel, amely már dél, nem találok magamban semmi pozitívat, de ez talán túlzás – ez így együtt a szép új világom. Tárgy vagyok, amelyet ide-oda lökögetnek jó szándékú kezek, és nem értek semmit. ….”…

…” Tegnapi telefonok eredményeképp talán lesz ebből a molekuláris onkológiából (így hívják?) valami. Ettől a házban is megnyugodtak. Szép mailek a rettenet, a megdöbbenés, az aggódás, a megrendültség hangzataival. Sértő, tudom, ha nem csatlakozom ezen érzésekhez, Úgy csinálok tehát, mintha. Noha nem veszem Mirigy kisasszonyomat félvállról, de se nem ijedtem meg tőle, se nem nézek föl rá. Tudomásul vettem, nem csodálkozom, nem vagyok megsértődve (hogy mért pont én), úgy mondanám, együtt dolgozunk az ügyön. …”….

…”Kórház megint. Hömbölödik, ez a szó van a fejemben. A hemperedikkel van kapcsolatban. Vérvétel, fölvétel, szendergős várakozás, vállfáj. Most bevettem, bevehettem rá egy Cataflamot. Kis émely, mitől?, nincs kedvem a kedvetlen, szürkés csirkét megenni. Talán a krumplit. Vagy kényszerítsem magam? Meglehetősen kedveszegett. …”…

….”… a kórházlétek mintha ismétlések volnának. Így már nyöszörögtem, így már csoszogtam, így már ültem az ágyam szélén, csüggedten. Rémlik, csüggedt madár. Így már nem volt kedvem reggelizni. volt nem kedvem reggelizni.”…

…”Kis émely, hogy csípje meg a kánya. Pihenjen, mondta a doktornő(m). Rokonszenves programnak tűnik. Szívesen követem. Most lesz mingyá’ vizit, utána szendergést írok elő, hacsak nem basztatnak a varratkiszedéssel. Ja, és telefonoznom kell P. doktor úrnak.
Ujjgyakorlat: émelygésszerű émely, mely émely.
Fenyegetés: pihenjen, mondta fenyegetőleg a doktornő. És szerintem múltkor is azt mondtam, hogy este A nagy zabálást néztem, és hogy ő látta e, igen, annak idején, igen, mondtam én, én is akkor, és hogy ez azóta sem avult el, mért avult volna el?, mert a filmek elavulnak, de hát mért?, kérdezte szárazon, mert nagyon a korhoz kötöttek, ezért mintegy történetileg nézzük, nem értem, mondja kissé szemrehányón, amire még mondok valamit, amivel láthatóan nem ért egyet. Aztán: Nyaralt? Hogyan, kérem? Az elmúlt két hétben nyaralt? Szabadságon voltam. Az nem ugyanaz, de olyan, mintha nyaralt volna. Vidéken lakom, azért. És kertészkedik, azért? Nem, lovagolok. Tényleg, ezt már említette. És ekkor mondja, hogy akkor ma pihenjek. Személyiség, így mondják az ilyenre. Majd még visszalapozok, hogy volt-e „ez” a beszélgetés múltkor.
De ha így önismétlődik a … mi is?, akkor mi történik közben az idővel? Be van zárva a testembe? A hasamba? A kisasszonykámba? Aki eközben öregszik? Vagy nő erőben, bölcsességben? (Mintha Krisztusra lenne ez mondva, illetve írva.) Most meg szinte kiráz a hideg. Láthatóan igénybe van véve a testem. Ez nem ugyanaz, mint hogy igényem van a testemre.
Rántott gepárdláb, az milyen lehet? Behozták az ebédet, rá se birok nézni. Szegény ebéd, nem tehet róla. Én is alig, Mirigyke finnyáz. Vagy töltött gepláb? Csőre töltött? Hah. Fölnyitottam az ebédesdobozt, és ténylegesen majdnem elhánytam magam. Öklendeztem. A francba.”…

….”Kórházidill: Hogy van? Jól, vagy nem is tudom, nem kívántam ebédelni. Hát… megtömni nem tudom. Engedelmével ezt fölírnám. A résztvevők vigyorognak, egy részük távozik további hányingereket ellenőrízni, másik részük marad a szobában, és vidám öklendezések közben körmöl. – Nem is öklendezem. És a körmölést is abbahagytam, szendergés reményében.”…

…”Mondom az éjszakai embernek (várva itt háromnegyed 7-kor a hőkezelésre), hogy már ahogy bejön (berobban) a szobába, az az erő, az fölér egy kezeléssel, anélkül, hogy mondana valamit. Hogyha kedveszegett volt az ember, nem lesz az. Köszönöm az elismerő szavakat, mondja, kezet nyújt, gyógyuljon meg, Péter. – Hátralapozok majd, ez is megtörtént már.
Visszatérve a hőterápiára, azt veszem észre, hogy egy csöndes, majdnem reménytelen „jaj, a kurva anyámat” sóhaj hagyja el kissé száraz ajkam. – Nem tudom, mit csinálnak a testemmel, de valamit csinálnak. Valami történik, valami fárasztó. Fárasztott vagyok. Egy fárasztott magyar.
Untat a betegségem. A. kiszedte a varratokat. Nő még ilyen közel nem volt a szívemhez. Köszönöm a bókot, válaszolja ugyanolyan linken, így helyesen, ahogy én mondtam. …”…

…”Ellibben előttem B. doktornő sortban, színes trikóban. Olyan, mint az estéli férfinővér: egy életigenés mint olyan. Ránézel, meggyógyulsz, már föltéve, hogy beteg voltál. Kis túlzással szólva. E. doktornő is libben. Mennyivel személyesebb, jelenlévőbb, valódibb. Másfelől egyre inkább fikciópárti vagyok. Bár mikor nem?
Mennyi mozgás, teendők, dolgozás, nevek, számok, ilyen szoba, olyan diéta, nagyüzem. Munkás emberek, akik itt vannak. Sokat dolgoznak. Közben 8 óra, a másik B, késik. Enyhe vállérzet. Ülni egy kórházi folyosón, várni: alaphelyzet. …”…

…”Várok a hőterápiára. Rossz volt a tegnapi tompaság. Súly a szívemen. És még dunsztos meleg is van. És vajon a kezelés után lesz taxi, minthogy ma zár a Sziget? Mintha a kis kérdések zavaróbbak volnának, mint a nagyok. A lépcsőházból hirtelen felbukkant a doktornőm. Szép. Vagy: üde jelenség. Köszönünk. El. Mit is kéne megbeszélnünk? Ja, a génmicsodát. De, nemde, nem kaptam onnét értesítést. Vajon ez intéződik? Mintha megtorpant volna ez a jegyzetelés. Vagy az én torpantságom hű lenyomata? Állapota: torpant; ez pontosnak tetszik.
Ülök, várok, nézek magam elé. Ennél azért van – milyenebb? Jobb? Élénkebb? Valahogy a jelenlétet kéne igazolni. Nem tudom, hol vagyok. Mondhatni, tér- és időproblémáim vannak. Ez így kicsit túl szép. Nem is szép, pofás. Pofás elgondolások üres terében. És ott mi? Ott reménykedni? De nem reménykedem. Miben is lehetne? A gyógyulásban? A szenvedések, fájdalmak minimalizálásában? Ezek nem volnának rosszak, de nem tárgyai a reménykedésemnek. Mely nincs. De nem is reménytelenkedem. Talán várakozom? Vagy ennél azért aktívabb volnék? Vagy kellene lennem?
A pultnál a doktoraim. Úgy teszek, mintha nem látnám őket. Miért is? Szeretném, ha minden csak úgy menne (előre) anélkül, hogy nekem valamit tennem kéne. Főleg nem dönteni, ez volna jó. Most épp elfutottak előttem, köszönések. Ma befekszik?, kérdi a doktornőm, aki most épp szótlan elmegy előttem. (Akkor most épp szótlan, vagy kérdez?) Nem, szerdán. Jó, rendben, és bemegy a kórterembe. Hogy van ez? Lehet, hogy nem jól csinálom a dolgom? De mi a dolgom? Igen, mi is a dolgom most, így? Mi a fasz? Hogy úgy mondjam.”…

…”Már csöpög belém. A szokásos processzus, vérvétel, regisztrálás, röntgen. Vissza a doktornőhöz. A szokásos rutinszerű szenvtelenség. A köhögés nem függ evvel össze. De hogy mi, nem tudni. Kop, pecs, kopott, pecsétes, ez vagyunk itt mi, a „hozott anyag”. Amelyekből az ittenieknek dolgozniuk kell. .. „…

…”Folyosóról hallom: Kertészkedem, de fogy az erőm. Igen, halat meg szárnyasok, vörös hús nem. – Ilyenek itt a mondatok. Erre üvölteném: Meg akarom változtatni a világot. Hallgatok. Folyosó: Pecsétviaszgomba. Három hónapig kell szedni. Amerikai gyártmány. Mindent ki kell próbálni. Nem akarok meghalni, már bocsánat. Nyirokcsomó, igen. …”….

…”Háromnegyed 8, libegnek a doktornők. Egy konkrét. Szép, fiatal, egészséges. Még mintha kedve is volna. …”..

…”Elment előttem a doktornőm, köszöntünk, nem is lassított. Én elfogadom a stílusát, de azért lassíthatott volna.
Szóval az a bosszantó a halálközeliségben, hogy épp velünk történik. És hogy az ember nem hőse többé a történetének, még csak nem is elbeszélője. Nála az orvosa volt a hős, a feleség az elbeszélő. Mi a helyzet nálam? Ja, most jut eszembe, én nem vagyok halálközelben. Eltekintve attól, hogy mindenki ott van. És még az is lehet, nemdebár (!), hogy én ottabban. Csak nem tudok róla. Vagy nem akarok tudni.
Gyöngének lehetni hivatalosan tényleg nagy kísértés. Most például, a kezelés után. De egy kicsit aludnék majd. Szegény toll, úgy néz ki, mint akit orrba vágtak. A nővéreknek effektív szaladniuk kell, hogy egyik helyről (dologról) a másikra érjenek. Közben már a következő teendőt kiáltja egyik a másik felé, egy nevet mond, igen, tudom, mindjárt. Tulajdonképpen lenyűgöző. Nagy emberi (mi más, marha!) teljesítmények. … „….

…”Mitics bevisz hőzni. Várakozás közben odatelepedik egy nő – megint egy kis dézsávű (hát tényleg, mintha dézsából öntenék – elnézést), ahogy szidja a kórházat, a doktort, ahogy mondja, hogy nagyon hasonlítok EP-re, mire én – megint! – azt válaszolom, hogy hát még, még hasonlítok rá. Majd még visszalapozok. Még és visszalapozás lett az életem. … „…

…”Bent. Lassan 12, most fog jönni a doktornő. Eddig nekem kellett mennem. Pedig mindig minden ugyanaz. Mégis vénából vettek vért, nem a portból (a véralvadás, a prothrombinvizsgálat miatt). A lelkészi hivatal küldöttjét (ugyanaz, aki a múltkor?, ha igen, miért nem jelzi?) elhárítottam, szokásosan túl sok fecsegés alkalmazásával. Hatalmasakat ásítok. Gitti találkozott B. főorvosnál N.-nel. Ijedten topogott, mesélte Gitti. Akkor nagy baj lehet, nagyon nem jellemző egyik se rá. Hatalmasakat ásítok, azonnal tudnék aludni. Persze csak négy és fél órát aludtam. Kevés. Kis rémült üldögélés az ágy szélén fél 7-kor. …”…

…”Háromnegyed 2, sitty-sutty, megvolt a doktornő. Olyanok voltunk, mint mindig. Ő rezervált, tárgyszerű, én szótlan. Hogy van? Jól, lényegében. Eszembe jutott, hogy épp lényegében nem vagyok jól, de nem akartam okoskodni. Megsztetoszkópozott, megemlítette, hogy a vérsejtek vagy -lemezek csökkentek, ezért valamit változtat. Szóba hoztam a köhögést, majd a CT mutatja, hogy van e valamihez köze. Barna, mosolyog, el. Nem kritika, inkább önkritika lebeg az ágyam fölött utána. Valamit biztos nem kérdeztem meg. De mit? Valahogy így állunk majd a mennyek kapujában (akárha Kafkáéban), valamit, Uram, nem, de mit is?
15 óra: kezd csöpögni belém az, ami csöpög. Először a hányás elleni. Most nem tudom, mi, de kb. másfél óra. Meleg van. A tévé nem működik, nem lesz nézve a magyar-román. Aluszkálok. Kis fémes íz a pofámban. Vagy inkább csak síkosság. Lepedék, ez volna a vagy egy lepedék? …”….

…”Elég meleg volt, meztelenül aludtam, jó úgy. Egyszemélyes vizit, quick, ha így írják. Gyors. Viszont kiderül, amit csak lassan értettem meg, hogy két hét múlva még egy terápia lesz. Így jött ki, mondja. Mert előtte én azt kérdem, hogy csak úgy bejövök magához, vagy CT-kor. A CT az CT, ez meg ez, mondja. Nem ingerülten, de kicsit, mint egy gyereknek.
Mégis volt rendes vizit. Doktornő súg valamit a fődoktornak, aki kedvesen megkérdi, hogy miként bírom a kezelést. Röviden úgy mondanám, jól. Akkor nem is kérdezek többet, mondja a fődoktor kedvesen, és huss, ahogy a viccben a csigák, el is tűnik az egész slepp. Hm, tenném hozzá.
Nyitva maradt az ajtó, A.-t látom, intek, ha becsukná. Minden rendben, Péter? Nem tudok ellenállni. Minden, csak a rend nincs rendben. Nagyon helyesen, mondanám, édesen megrázza a fejét, mintegy „ugyan, micsoda szamárság ez, kicsikém”. Kicsikém, mert itt is mintha gyerek volnék. Vagy itt inkább már kamasz. Smiley. Vagy szmájli. …”…

…”Várom a vizitelőimet. Fekszem, érzem, megint a szenvedős pofám van rajtam. A vizit kb. három másodperc volt, mint rendesen. Jó derűs a főorvos arca. Kaptam (mert kértem!, végre kértem valamit) egy Algopyrint a fejfájásra. Ilyen nagy? Mindig ekkora volt.”….
….”Megint nem tudtam az ebédet megenni. Sőt, levágván egy kis csirkedarabot, öklendeztem, kiköptem. Most is remeg a kezem. Miért? Otthon nem volt semmi. Kórházeffekt? Nem volt még a doktornő. Mintha bliccelnék, jó érzés. De most csak ez a remegés van. És háromnegyed 2. Hirtelen fölkavarodtam. A francba, avagy a fenébe, de lényegében a picsába!
Fél 4, most jött a doktornő. Megint a gyors. Úgy beszéltem vele, a hangfekvés, mint egy gyerek. Említettem a hányingert. Csillapítót kért? Nem, mert… Az kell, azért van. De már elmúlt. Akkor nem kell. És kivitte egy forgószél. …”…

…”Vizit, nem tudom, melyik doktornő vezetésével. Tartom e a cukordiétát. Igen, mondom egy „nem, nem tudom, mi is az?” pofával. Mire mond valami bölcs mondást a fegyelmezettségről. Én olyan fegyelmezett vagyok, hogy a fal adja a másikat, válaszolom az igazságnak megfelelően. Röviden fölnevetnek. Hát akkor gratulálok, mondja a főnökasszony mentében. Már nincs kinek riposztoznom, fekszem egyedül az ágyban. Mi is volna a diéta? Számolgatni a …. mit is? Tényleg, kalóriatáblázat, meg ilyesmi. Hát azt nem, nem számolgatom. …”…

…”Malacka be. Elbűvölő. Engem legalábbis elbűvöl. Hozott banánt meg azt a Vadon Szavát, vagy mit. Ami mit is csinál? Elfelejtettem. De nyilván meggyógyít. …”…

…”Megmérték, váratlanul, a cukromat. 4,7, érdekes, mindig magasabb szokott lenni. „Van ennél jobb.” „De rosszabb is.” Kedvesnővér, bár ezt másra mondják. Visszakötöttek, hát ez még néhány óra, lett mondva. Most van negyed 9. És rögtön a vizit is megvolt, a szokásos szűkszavúsággal. Minden rendben? Igen. Mondhatjuk, gördülékenyen…? Azt kellett volna válaszolnom, hogy ah, ez jó szó, megjegyzem, és még hozzáfűzni jelentőségteljesen, hogy igen, gördülök, gördülök, de hál’ istennek csak bólintottam, befogva pörös számat. Kellett volna Lipidilt kérnem. Hogy csípje meg a kánya. Most következik akkor a reggelizéstortúra. …”…

…”Most az MR-en ülök, egy forduló megvolt, meg is szúrtak, kontrasztanyag, mi minden. Ülök, nagy a járás-kelés, szemben vért vesznek, arrébb sugároznak, vizet isznak. Ha hányingere van, szóljon. Hideg a kezem, hallom. Tudja, akkor mi meleg? A páciens nevet, tehát tudja. Megkérdem. Hát a szerelem. Akkor gyorsan megnézem a kezem. Nevetünk. A kezem elég meleg. Most épp engedélyt kértek tőlem, hogy beleüljenek egy tolószékbe, amelyről föltételezték, hogy az enyém. Parancsoljon, uram, válaszoltam, mint egy elrévedt őrgróf, vagy komornyik. Inkább ez utóbbi. Mennyi fájdalom, reménykedés, búval baszottság van ebben az előszobában! Egyébként alsógatyában és egy otthonkában vagy miben, pendelyben, hálóingben ülök itt. Ez Molnár Ferenccel nem fordulhatott volna elő. De Kosztolányival igen! Úgyhogy rendben. Rendben van itt minden, még én is. Ez már majdnem önsajnálat, ami kerülendő. Bár ebben jó vagyok. Önsajnálatban gyönge vidék volnék. Okkal csesztetik így a magyarságom. Egy „barmok”-at azért nem hagynék itt ki.
Melyikből vegyek vért? Ez az állandó kérdés. És mindenféle válasz van. Tárgyszerű, személyes, bizonytalan, elkeseredett, beletörődő. Abbahagyom a jegyzetelést, nagyon néznek.
Fázom a pendelyben. Megy az idő. Mintha nem is volna értéke. Pedig ismerem, de az biztos, hogy ismertem az értékét. A vérvétel többnyire problémamentes. De néha hallom, bocsánat, nagyon fáj?, csíp még?, a mindenségit. Ültem itt már, a kedves nővel is találkoztam már (füzetet visszanézni!), és alig emlékszem. Az arcára meg az alakjára emlékszem, de meglepett, hogy vele találkozom. Megismert. Meg a férfi, aki újságírást tanul. Elnézést, nem udvariatlanság, de nem szeretnék odanézni, ezt mondja egy nagyon-nagyon vékony asszony. Csontrafogyott. Ez vajon tényleg egy szó? Inkább kettő. Halál és helyesírás, esszé. Teszem azt. Tényleg néznek. Nem mondanám, hogy gyanakodva, a furcsállás és a meglepetés közt. Írni? Itt? Minek? De hát mi mást tehetnék? Addig élek, amíg írok? …”…

…”Már megint percek óta rémült cetlikeresés a holnapi CT-re. Délben még a kezemben volt. Ilyen a mesében van, szokták mondani. Milyen mese lehet az? – Megtaláltam…..”…

…”…A CT-n riogattak, hogy előbb-utóbb rosszul leszek, de még nem. Kétszer is rosszul szúrtak meg, de hát tényleg nem egyszerű. Amikor végigszaladt rajtam a kontrasztanyag – akár egy tűzfolyam. Lávakitöréskor látni ilyesmit, csak az kint van, ez meg bent- Az én bentemben.
Mindazonáltal jót eszegettem itt megérkezvén. Innom kell, hogy távozzon belőlem a sátán, ez az anyag.”…

…”Onkoidill: májvédő teámat bátor bizalommal szürcsölgetve kiülök a napra. Hasamat süttetve, lehunyt szemmel a fénybe tartom orcám. Pillanatra fürge szél kerekedi, hallom az őszi levelek halk koppanását a földön. Nem gondolok az elmúlásra, nem gondolok semmire. A napfény melegen simogat. Ha most látna valaki, egy elégedett embert látna. Nem lát senki, senki. …”…

…”…Ülök, ha nem épp gubbasztok a kórházfolyosón, várva a hőre. Gyerekek, rá van égve a tapéta a falra, ezt hallom. Ez valami nagyon felháborító dolog lehet. Doktornő suhan, épphogy elcsípem, 10 után keressem. Telefonál, amikor félig-meddig hozzálépek, elveszi a fülétől, tessék?, beszélnünk kéne, mikor?, akár most is, most telefonálok. – Ilyenek a párbeszédeink. Azért itt, ebben az épületben mégiscsak csüggedt leszek. A meteorológusok is csak kávézaccból jósolnak, hallom. A pultnál beszélgetnek, elég jókedvűen, nővérek, takarítónők. Jó hallgatni, tiszta csivitelés.”
Meghőződtem. Elállt az eső, mert közben eleredt, kijöttem a kertbe, nem is kert ez, az épületek közti tér, zöld berakásokkal (fű, fa, virág), itt fogok ülni egy órát, hogy beszélhessek a doktornővel. … Jönnek-mennek az emberek, ki szatyorral, ki húzható bőrönddel, cipelik megváltozott életüket. Milyen sok beteg van, nem is gondolná azember. Sok a lehajtott fej, a láb elé vetett tekintet, a rezzenéstelen arc. Célirányos gyaloglás és tétova haladgatás. Nincs hideg, most szél se. Sápadt, nyugdíjas fények. Most látom, van kövér rákos is. De lehet, hogy csak rokon. A kövér rokon tök rendben van. A kövér egészséges, jó kedélyű, életvidám- Persze ez rákosban is elfogadható. Hogy úgy mondjam, oké. Időnként fehér köpenyben orvosnak tetsző tárgyak. Valahogy mindegyikben látom a tudást, odaadást, megbízhatóságot. ….”….

…”7 óra 10 perc, taxival be. A kórházba. A tegnapi szorongás maradéka. Röcög a taxi, nem lehet írni. – Fekszem az ágyban, vért, húgyot vittem, bejelentkeztem. Az ablakból nézve vagy gyanúsan rövid hajakat látok, vagy parókát. Bicegőt, kerekesszékben toltat. A mentőből épp kiemelnek valakit, kopasz, félelmetes, így képzeljük el az élőhalottat. Hogyan kerüljön a plusz csupor vér át a molekulásokhoz?
Hát ez megoldódott. Marcell erre járt, ő viszi. Beszéltünk a sok mostani reakcióról, hogy mennyi ember milyen kedvesen meg aggódva, stb. ír. Amikor mondom, hogy jól vagyok, elsírja magát. Én is majdnem. Őszintén sajnálom, hogy bánatot okozok. Búokozó. …”…
…”…Aludtam, leküldtek a doktornőhöz. Mennyi ember! Ül, áll, vár. Nem nézek sehova. Török előre, mint egy hajónaszád, pizsamafelsőben, fekete gatyában, papucsban. Bent a szokásos viharos két perc. Nem szoktam okosodni tőle, most sem. A kezelés hatott, a vérkép jó, ugyanazt kapom, mint eddig, elvileg addig, amíg bírom. Illetve ahogy maga dönt a….. Elfelejtettem, milyen szót használt, hangzásában olyasmi volt, mint az új barátaival”. Jól vagyok e, jól, kell-e valamilyen gyógyszer, azt hiszem, nem, és már jöttem is vissza. Jó ideig ültem bambulva azágyon, nem akarva semmit. Tele semmivel – nem jó. …”…

…”6, 7, mosdás; jó alvás, egy megszakítással. Eddig semmi rossz, kis tegnapi nyáladzás. Mi lesz ma? Ezek rosszak, ezek a bizonytalanságok. – Benéz a doktornőm, beszámolok, hogy hogy vagyok (jól), bólint, kérdem a nyirokcsomóáttétet, amely az MR-en látszódott, hogy ez eddig mintha nem lett volna, de, és hogy ez rossz-e, hát nem jó. Csönd. Mintha várná, hogy mondjak valamit, de nem jut eszembe semmi. Búcsú. Ez két percen belül volt. Ezt nem kritikailag jegyzem meg, leírólag. …”…

…”Mondom az esti doktornak, hogy ha csak közelítek az ételhez, elhagy az étvágyam. Tolasson, menjen háttal, mondja komolyan, és hátrálva, komolyan elnézést kér. Én kacagva: Még ilyet!…”…
…”Sokan járnak a folyosón, abbahagyom. Jön a fiatal orvosnő, megismerem a cipője hangjáról, szól bennem (sajnos hangosan) a bájgúnár, megtisztelő, mosolyog kedvesen vissza…”…

…”Túl korán vagyok itt a hőre. Fél 7, és B. állítólag csak 7-re jön. A város szinte üres volt, kés a vajban, így negyed órát ültem itt a kertben a padon. Kapucniban, inkognitóban, akár egy (az) Anonymus szobor. Sűrű volt a tegnap. B. professzorúr (főorvos, doktor) volt kint, és tett, ha nem is végleges, rendet a fejekben és főleg a papírok közt. Most szóltak, B. késni fog.
Ülök a folyosón, már-már megszoktam. Szóval, megnyugtató volt a doktor úr. Bár nagyon nem nyugodtam meg. Milyen rosszul, hiányosan, pontatlanul emlékszem a történtekre, a történtekjeimre. Éveket tévesztek, okokat, kórházakat. Az emlékközpontot megtámadó vérszomjas antilop. Lett egy kis rend, egy kis távlat. Persze továbbra is ezer teendő, félig csinálva, ezáltal mégiscsak nyomasztódva. Hát majd meglátjuk….”…

…”Megmondom, mi a sok. Nem a rák, nem a döntéskényszer a körházak közt, nem az ezernyi civil teendő, a folytonos lemaradás, hanem. Hanem hogy még valami rejtélyes módon, az ablakon (!) keresztül beázás is legyen, dohszag és hulló falevelek helyett hulló vakolat, ezt már nehéz kibírni.
Lassan beindul a szokásos kórházba vonulás előtti szorongás. Nem mondanám ideálisnak a jelenlegi munkafeltételeimet. Nem is jutok el a munkáig. …”…

…”Ülök az ágy szélén, várom, hogy kész legyen a labor, és menjek a doktornőhöz. Akivel már beszéltem, hogy itt befejezném. Szinte csak bólintott. Hogy már a mostani kezelést sem akarom? De, mondtam, nem tudom, helyesen-e. Nem kéne izgulni, szorongani, talán nem is teszem. Tegnap este a szokásosnak mondható belső hisztériázások. Aztán próbáltam nyugtatni magam.
Megettem egy hozott szendvicset a gyógyszerek előtt. De már kezdődik az étvágytalanság. Reggel 79,5 voltam, most jöttem vissza 80-ra. Másképp eszem itt, mint otthon….”…

…”Váratlan fordulattal mégse volt tegnap kezelés. Mert alacsony volt a thrombocytaszám, ezért csak részleges kezelés lehetett volna. Akkor ne legyen, mondta a doktornő. Stílusának, alkatának és talán helyzetének megfelelően nem kérdezett semmit, mért akarom itt befejezni, folytatom-e, és ha igen, hol, csak annyit mondott, hogy ennyi. Nem kell semmit aláírnom? Akkor most mehetek? Igen, ennyi. Megköszöntem a munkáját, őszintén, de talán erősebben kellett volna. Kimozdítani őt a sokszoros merevségből. De ehhez már kevés voltam, utólag sajnálom. Egyáltalán, az ún. búcsú nagyon gyors volt, gyors, személytelen. Lehet, hogy az érzelmességem beszél belőlem?
A tegnapi nap, micsoda váratlan fordulat, elszivárgott. Kis megkönnyebbülés, nagy alvás. Reggel 9-ig. Persze, ha a papírhalmokra nézek, megszűnik a könnyebbültség. Próbálok dolgozni, úgyhogy most el. Közben dél lett. Paprikás krumpli vár rám. Megint eszembe jutottak a thrombóim, kérdezem a doktoromat (az újat), hogy mivel növelhetném, a természet, válaszolta. A természet átveszi Isten szerepét. Ezek szerint a természet jó. Hát ezt ne most, ebéd előtt. … „….

….”Már este, fekszem, fehérben. Délelőtt vérvétel a Lászlóban, vasárnap az első újfajta kemoterápia…”. …

…”Ködből előbukó arany reggel, be a Lászlóba. Jó beszélgetés plusz jelzőtlen, ötvenperces kemoterápia. Kell- e nekem pszichiáter? Láthatóan nem fűlik hozzá a fogam. Fölajánlottam egy döntetlent a depresszió kérdőív majdani kitöltésével. Lehet, hogy lázam lesz. Még nincs. Jót ettem, ez se volt biztos. Aludtam is…..”…
…”Összevissza múlik az idő. A testemhez köttettem. Hogy mit eszem, iszom, mi és hogyan távozik belőlem. Ezt mondanám a lelki életemnek. Hát ez túlzás. Este van. Orvosaim javasolják, hogy ne nyomasszon semmi. Ezt nem tartom be. Pedig jó volna. Meccseket nézek – kupaszerda -, ez hasnyálfüggetlen….”…

…”Ülök a Lászlóban, véremet vették. A Rákgyógyítás című kiadványsorozatot olvasom, míg majd a véremet vizsgálják, hogy aztán csöpögtessenek belém. – Ezt most minek írtam le? Tájleírásként. Ködben indultam, fénybe érkezem. Akár Coelho is írhatta volna…”…

…„Most nem érek rá, dolgoznom kell. B. professzor úr (vagy most már kiírom: Bodoky) imperatívuszai, nincs kibúvó, tessék dolgozni. Már meg sem említem jó Laborfalvit, a Rózát. …”…

…”Ma volt kórházazás. Amikor érkeztem, a főnővér nevetve kihajolt az ablakon. Fantasztikus, hogy valaki ilyen esős, ködös időben így nevessen. Mondom neki fölfelé, hogy úgy hajolt ki, mint egy királykisasszony. Kis szünet után: Akkor persze én vagyok a királyfi, aki megmenti magát. Újabb szünet. Nem szívesen lennék a maga helyében. Nevetünk, szitál a köd. Mennyi erő van az emberekben, el is feledkezünk erről….”…

…”….Újabb és újabb jelentős orvosi fölfedezéseket teszek. Ingyen lepasszolom Bodokymnak……”….

…”…Doktorom igyekszik mindent levenni a vállamról, majdnem hagyom is…”…

…”Hátárőr 18., CT. Halovány emlékek, hogy inni kell. Iszom. Most ez, ami van, Nincs mit jegyzetelni. (Rossz mondat, mindig van. Mindig kéne legyen.) Inkább kis Daisyt olvasok a várakozós ivásban. A hasmenés-valószínűségemet ez a lötty állítólag emeli. De majd csak este, állítólag. Visszalapozok majd, hogy mi is volt a másik CT-n, mikor is?, szeptember talán. Ilyesmit már ígértem, rémlik. Semmit nem tudok, minden csak rémlik. Rémlés, aki vagyok….”…
…”Fekszem a véradós helyen. Itt már, nemde, voltunk. Beköttettem, jön belém a vér. És állítólag ez jó nekem. Idejövet Marcell telefonált, hogy vijjog a ház, és a biztosítósok szóltak, és így tovább. Rálőcsölöm szegényre az egészet. Kinyílhatott egy ablak? Nem tudom. Nem hagytam itt a botomat?, kérdi egy rekedt hang. Mintha az ismert viccben volnánk. De nem ott vagyunk. Itt is van folyosó, teli beteg, illetve betegnek látszó emberrel. Piros gyümölcsöket ajánl a nővér a mellettem fekvőnek. Mintha ezt egyszer már nekem is mondták volna. Meg kólát szürcsölni – mi helyett is? Tán hányinger ellen. Jól vagyok, mondja a nevetős nővér. A nevetőssége mint szakmai erény – Sőt, kacagni is tud. És folyamatosan, mint a motolla, ide-oda. Mennyi tudás, kiválóság – sima munkaidőben!..”…

..”Szívesen hinném azt, hogy ha így süt a nap, akkor nincsen semmi baj. Nem lehet. Kár, hogy ez marhaság. Szinte elalszom írás közben, pedig vagy hét órát aludtam. Sokat forgolódtam, a combom is fájt. Mintha nem egyedül aludtam volna. Hát persze! Most már soha nem leszek egyedül. H. mindíg velem. A mindiget javítom örökkére. Aludni volna jó, fél 1 van. Mégiscsak könyv lesz ezekből a füzetekből. Hol írtam erről? Leveleket a kiadónak? Mindegy. Most kezdem gépelni az eddigieket. Valahol le kell zárni, és persze írni tovább. Az elég jó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére.”

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Gyakoribbá válhatnak a depressziós panaszok tartósan tünetmentes emlőrákos nőknél

A Journal of Clinical Oncology egyik 2014-es számában N. P. Suppli és munkatársai (Dán Rákszövetség Kutatóközpont)  arról számoltak be, hogy emlőrák miatt kezelésben részesült dán nőknél a depressziós tünetképzés lehetősége fokozott. Különösen azoknál a hölgyeknél, akik 70 év felettiek és nyirokcsomójuk is érintett volt.  Ugyanakkor a kutatók nem találtak összefüggést a kialakult depressziós tünetek és a választott műtét típusa és az alkalmazott onkológiai kezelés között.

Kiemelem, hogy a vizsgált emlőrákos hölgyek kórelőzményében nem szerepelt depressziós tünetképzés, vagy major depresszió a daganatos betegség kialakulása előtt.

Bővebben:  http://jco.ascopubs.org/content/32/34/3831.abstract

 

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Fontos adatok a fiatal onkológusok lelki kiégéséről

Régóta tudjuk, hogy egy hajóban vannak a betegekkel a hozzátartozók és a szakemberek. A lelki kiégés egyre gyakoribb a klinikumban dolgozóknál, különösen az onkológia területén. Egy friss európai felmérés alapján a fiatal onkológusok több, mint 70%-a mutatja a lelki kiégés jeleit. Nagyon komoly probléma az, égetően szükség lenne a burn out megelőzésére (már az egyetemi képzés alatt), és arra, hogy az onkológiai osztályokon és rendelőkben az idősebb korosztály tekintse lelkiismereti kérdésnek a fiatalok védelmét ebből a szempontból is. Sajnos a kórházi világ a totális intézmények közé tartozik. De miért nincs megszervezve, hogy figyeljünk a kiégés jeleire, hiszen előbb, vagy utóbb munkájuk szinvonalának csökkenéséhez, depresszióhoz, fokozott szorongáshoz, öngyógyítási kísérletként fokozott alkohol-, nikotin-, drogfogyasztáshoz és öngyilkossági krízishez vezethet. Bővebben: http://www.sciencedaily.com/releases/2014/09/140926085555.htm?utm_source=feedburner&utm_medium=email&utm_campaign=Feed%3A+sciencedaily%2Ftop_news%2Ftop_health+%28ScienceDaily%3A+Top+Health+News%29

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Szemelvények a Mentálhigiéné és Pszichoszomatika legújabb számának tanulmányaiból: onkológia, kardiológia

OOI 8-as épület, kemoterápiás osztályok

 

1. Mersdorf Anna (ELTE) és munkatársai emlődaganattal küzdő, onkológiai kezelés alatt álló nőknek (n=28) és egészséges kontroll-személyeknek (n=28) a következő kérdést tették fel az egyéni, strukturált  interjúk folyamán:

“Mit gondol, van e az életének célja és értelme? Ha igen, mi?” Fő céljuk az volt,  hogy tartalomelemzés segítségével kimutassák, hogy az életcéllal és az élet értelmével kapcsolatos jellemzők és attitűdök között van e különbség a két csoport tagjai között. Távlati céljuk az volt, hogy eredményeikkel hozzájáruljanak a daganatos betegségek prevenciójához és hatékonyabb gyógyításához.

Főbb eredmények: az interjúk statisztikai módszerekkel történő összehasonlítása nem mutatott szignifikáns különbséget a két csoport tagjai között. Azt tapasztalták, hogy mindkét csoport vizsgálati személyei egyáltalán nem említik az extrinzik életcélokat (gazdagság, jó megjelenés, hírnév, stb.) míg az intrinzik életcélok (személyes fejlődés, tartalmas emberi kapcsolatok, közösség iránti elköteleződés, egészség, transzcendencia, munka) közel 80%-át teszik ki a válaszoknak.

Következtetés: mivel más betegségek esetén kimutatható az eltérés az egészségesek és a betegek között az életcél és az élet értelme tekintetében, elképzelhető, hogy a daganatos betegség miatt kezelés alatt állók egyfajta speciális megküzdési módként használják  alapvető fejlődési képességüket, az életcéllal és az élet értelmével kapcsolatos attitűdjeiket.

Bővebben: Mentálhigiéné és Pszichoszomatika 14(2013)4, 345-380

2. Lippai László Lajos – Szász Károly (Szeged, Deszk): Hazai kardiológiai betegek pszichés státusza és rehabilitációs lehetőségei

Kiindulás: a kardiológiai  rehabilitációt igénylő betegek száma folyamatosan növekszik. A rehabilitációs folyamat eredményességét és hatékonyságát  a kardiológiai betegek pszichés státusza is befolyásolhatja.

Módszer: kardiológiai osztályon fekvő betegek nem reprezentatív kérdőíves vizsgálata (Beck, Betegségteher, Életesemény Hatás Skála, Diszfunkcionális Attitűd Skála, Harag és Düh Kifejezési Mód Skála, Megküzdési Módok kérdőív).

Eredmények: a kardiológiai betegek szubjektív jólléte szignifikánsan rosszabb az országos adatoknál. Depresszió esetében a férfiak átlaga szignifikánsan kedvezőbb az országos minta átlagánál,a nők átlagának eltérése (kedvezőtlenebb, mint a férfiaké) nem szignifikáns. A betegségteher -főleg a mindennapi élet tevékenységeiben és az intimszférában – közepes mértékű. A megkérdezettek közel harmadánál (28.9%) mérsékelt, vagy erős poszttraumás stresszhatás volt azonosítható. A leggyakrabban azonosítható diszfunkcionális attitűd: “fokozott környezeti elvárások”. A Harag és Düh Kifejezési Mód Skála düh-elfojtási dimenziójában magas értéket mértek. A probléma központú megküzdési stratégia volt a legjellemzőbb. Válaszadóik az országos átlaghoz képest közel háromszoros arányban próbálták a stresszkeltő élethelyzeteket egészségkárosító (pl. szerhasználat:evés, ivás, dohányzás, nyugtatók) viselkedéssel enyhíteni.

Következtetések: a kardiológiai betegek pszichés státuszának javításához érdemes lenne pszichológiai, tanácsadási módszereket alkalmazni!

Bővebben:  Mentálhigiéné és Pszichoszomatika 14(2013)4, 323-343

Tartalomfelelős megjegyzése: míg az onkológiai területén egyre több mentálhigiénés szakember dolgozik, érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy a kardiológiai betegekkel (elsőszámú népbetegségben szenvedők serege!) történő pszichológiai munka elenyésző! A szemléleti és gyakorlati változás a graduális képzésekben (orvosegyetemek, bölcsészettudományi egyetemek) kezdődhetne…

 

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Rendszerváltásra van szükség az egészségügyben

Lippai Roland
A hálapénz rendszere működésképtelen és tarthatatlan, ez az egészségügyi rendszert leginkább mérgező betegség – állítja az MNO-nak Dénes Tamás. Továbbra is súlyos gond a doktorok elvándorlása, az itthon maradottak pedig extrém terhelés alatt dolgoznak. A gyógyítók újra megbecsült és elismert szereplői kell, hogy legyenek a társadalomnak. Utóbbinak pedig gyökeres mentalitás- és szemléletváltásra van szüksége. Nagy interjúnk a Magyar Rezidens Szövetség elnökével.

– A hálapénz elleni küzdelmet helyezte a középpontba az után, hogy a Magyar Rezidens Szövetség elnöke lett. Tény, hogy komolyan a közbeszéd része lett a hálapénz rendszerének lebontása. Mik a konkrét eredmények?
– A hálapénz elleni kampányunknak egyik legfontosabb eleme volt az a felmérés, amit a lakosság és az orvosok körében párhuzamosan végeztünk el. Több kérdés is azonos volt a lakossági és orvosi felmérésünkben, mert kíváncsiak voltunk arra, hogyan gondolkodik beteg és orvos ugyanazokról a kérdésekről, a paraszolvenciáról és annak mellékhatásairól. Rámutattunk: az egészségügyi rendszer legfőbb bűnöse a polipszerűen jelen lévő paraszolvencia, ami mindent gátol, s így a torz ösztönzők miatt a rendszer nem képes megújulni.

– Ez nem új információ. Tudjuk, érezzük.
– Inkább azt mondanám, hogy eddig éreztük, most már tudjuk is. A korábbi felmérésekből kiderült az is, hogy a külföldre vándorolt orvosok a paraszolvencia és az alacsony bérek miatt mennek el. S emiatt nem is jönnek vissza. Ezért kell a bérrendezés melletti küzdelemben a hálapénzrendszer megszüntetéséért is tenni.

– Ezen nem is lehet csodálkozni. De mik a legújabb felmérés konkrétumai?
– Markáns eredmények születtek, azt bizonyítva, hogy jó úton haladunk. Helyes volt elindítani a „Hálát a betegtől, pénzt az államtól” kampányunkat. Az eddig csak szubjektív érzésként megélt megalázottság, kiszolgáltatottság objektív számokba lett öntve. Látjuk és tapasztaljuk, hogy nem hatékony, de pazarló a hálapénzes rendszer. Annak a többletforrásnak, amit a rendszerbe bele kell tenni, nagy része megtérülne, ha mi, orvosok, nem csak a saját betegünkben, hanem a rendszer egészében gondolkodnánk. Jelenleg úgy működnek a dolgok, hogy nem számít, ha a rendszer kárt is szenved, csak a betegem el legyen látva, mert csak így van esélyem hálapénzt kapni. Többé nem lehet mellébeszélni ebben a kérdésben. Az is egyértelmű: a hálapénz nem a háláról szól, hanem a félelem bére, és egyértelműen korrupció forrása lehet.

– Az emberek nem bíznak az egészségügyi rendszerben – ez sem újdonság.
– Az eredmények szerint az emberek 45 százaléka azért ad „parát”, mert attól fél, ha nem így tenne, nem kapná meg ugyanazt az ellátást. Mindössze 14 százalék adja valóban hálája jeléül a hálapénzt. Vagyis a paraszolvencia motivációs háttere leginkább a kiszolgáltatottság érzésének a csökkentése. Több ponton látjuk, hogy az állam igyekszik „jó államként” viselkedni. Az egészségügyben, ahol életről és halálról van szó, miért nem?

– Önök népszavazást is kilátásba helyeztek a hálapénz ügyében. Izgalmas lesz ez, mert egy év eleji kutatás szerint a magyarok fele közömbös a kérdésben, vagy éppen pozitívan ítéli meg a paraszolvenciát. Mintha ez egy természetes közeg lenne. Milyen válaszokat remélnek?
– Mi azt mondjuk, beletörődnek abba, hogy a jelenlegi rendszer egy szükséges rossz, egy kényszerű helyzet. Mindenkinek tisztában kell lennie viszont azzal: valójában saját kezünkben van a sorsunk és mindenki tehet azért, hogy jobb világban éljünk. Nem szabad másokra hárítani a felelősséget és mindig valaki mást hibáztatni, valaki másra várni. Ha feltesznek egy kérdést, hogy igen vagy nem, akkor mindannyiunk felelőssége, hogy az igenek vagy a nemek lesznek többségben. Már most is gyakorolhatják az aktív részvételt a változásban. Látogassanak el a legnépszerűbb közösségi portálra és lájkolják a Hálapénz: hálát a betegtől, pénzt az államtól oldalunkat, vagy csak mondják el véleményüket.

 

– Talán úgy van, ahogy mondja. Bár ebben meghúzódik egy nagy adag bizalmatlanság és félelem is a rendszer irányában. A helyzet megváltoztatásához a társadalom támogatása-belátása is szükséges, mert nemcsak pénzkérdésről, hanem mentalitásról, társadalmi automatizmusokról is beszélünk. De visszatérve a kérdésemre: egy ilyen toleráns miliőben milyen válaszokra számítanak? Hogyan lehetne ezen változtatni?
– Fenn kell tartani a témát a köztudatban és konkrét adatokkal kell alátámasztani, hogy a hálapénz rendszere mindenkinek rossz. Már azt is tudjuk: mind az adott összeg, mind pedig a „borítékot” adók száma csökken. A Szinapszissal végzett kutatásunk ezt egyértelműen bizonyítja. Ha igaz is lenne, hogy a társadalom ezt természetes közegként éli meg, akkor sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az orvosok egy jelentős része már tiltakozik e rendszer ellen. Évi ezer fő fölött van az elvándoroltak száma, emellett létezik a természetes lemorzsolódás is. Vagyis a hálapénz rendszere egyértelműen nem működik, ez a rendszer így fenntarthatatlan. A kiszolgáltatottság érzése az orvosokat is mélyen érinti. Nem tudják tervezni a jövőjüket. Ha az esetleges népszavazás alapján az derül ki, hogy a társadalom meg akarja tartani a hálapénz rendszerét, akkor az az ő döntésük. Viszont ha rossz döntés születik, annak nagyon súlyos következményei lehetnek. A fiatal orvosok és már több tapasztalt kolléga sem akar ebben a rendszerben élni és dolgozni, s megveszik a repülőjegyet.

– A Szinapszis azt is kihozta: a betegek nincsenek jó véleménnyel az orvosokról, mivel 85 százalékuk szerint a gyógyítóknak érdeke a rendszer fenntartása.
– A konkrét kérdés a „laikusok” irányába arra vonatkozott, hogy érdekében áll-e az orvosoknak a hálapénzrendszer megszüntetése. A többségi társadalom szerint az orvosoknak nem érdeke. A felmérésből kiderül, hogy az orvosok is elutasítják a hálapénz intézményét. Ez nagyon fontos attitűdbeli különbség. Fel kell világosítanunk az embereket, hogy ez a gyógyítóknak – orvosok, nővérek, tehát valamennyi dolgozóról szó van, mert ez egy komplex rendszer, ahol csapatban dolgozunk – sem jó helyzet. Nem az orvostársadalom az, aki ezt a rendszert életben akarja tartani. Aki ma Magyarországon dolgozik, nem tehet mást, mint elfogadja a hálapénzt. Azok is elmennek, akik viszonylag jól élnének a hálapénzes egészségügyben is, de nem kívánnak ebben a közegben mozogni. Fokozatos frusztrációt jelent az egészségügyi dolgozóknak, hogy tervezhetetlen a jövedelem, s így a személyes élet is bizonytalan. Mi történik, ha megbetegszik az orvos? Ha hitelt kell felvennie? Ha ez a frusztráció tetőfokára ér, az orvos elhagyja az országot. Ezen a folyamaton saját magam is végigmentem.

– Nem vitatom – sőt! –, hogy ez a bizonytalanságérzet és frusztráció felőrli a gyógyítókat. De evezzünk más vizekre: bárkivel beszéltem, valahogy mindenki kerülte azt a kérdést, hogy vajon feszül-e ellentét a fiatal orvosok és az idősebb generáció között.
– Tudom, mire akar kilyukadni. Nem kerüljük a témát. De nincsen erről egyértelmű tapasztalatom. Ha odajönne hozzám bárki, hogy nyomást gyakoroljon rám annak érdekében, hogy hagyjuk a témát, mást mondanék, egyértelműen megnevezném. Egy-két gáncsot érzek a saját életemben, de nem tudom, hogy ez a hálapénz elleni harcnak tudható-e be. Az orvostársadalom megosztása nem járható út. Sokszor szoktak hivatkozni velünk szemben a hippokratészi esküre. Sok minden nincs benne, amit belemagyaráznak, de az egyértelműen benne van, hogy tisztelni kell a tanítóinkat. Ez a kiindulási alap. El lehet képzelni, hogy létezik egy olyan szűk kör, amelyiknek a paraszolvencia rendszerének fenntartása érdekében áll. De a lebontása valójában az ő érdekük is lenne, hiszen magas minőségű munkát végeznek, s azt kell mondjam, hogy megérdemelnék – hivatalosan – a magas javadalmazást. De nem tudjuk valójában, hogy milyen összegekről van, vagy éppen nincsen szó. A jövő az, hogy mindenkit a teljesítménye alapján kell kezelni és megfizetni.

– Ez igaz. A saját tapasztalataim alapján is azt mondom, a rendszer tele van nagyszerű orvosokkal. De szokásom átlagemberekkel is beszélgetni. Az ő fejükben mégiscsak az van: a professzor úrnak ennyi és ennyi a tarifája. A minap mesélte valaki: amikor állapotos volt, találkozott egy hihetetlenül pofátlan nőgyógyásszal, aki „gondoljon nagy összegre”, „mélyen nyúljon a zsebébe” mondatokkal operált, ki se mondta az összeget. A folyosón szedte össze az infót: 200–400 ezer forintokról szólt a suttogás. Egyéb botrányokat most ne is soroljak. A betegekben ezek a történetek maradnak meg. Hiába mondom, hogy én magam is ismerek nagyszerű egészségügyi dolgozókat, akik az én szememben hősök, a rossz tapasztalatok égnek bele a társadalmi tudatba. Ehhez mit szól?
– Emiatt kell a hálapénz rendszerét megszüntetni, mert egy szűk kör – szakterülettől függetlenül – miatt a negatív megítélést kiterjesztik az egész orvostársadalomra. A betegek azt hiszik, hogy egy magas alapbér mellett – ami nem is annyira magas, csak nem tudják, hogy mennyi az annyi a számos félretájékoztatás miatt – még a „parát” is elvárják, sőt kikövetelik. Lassan már ott tartunk, hogy az orvosok pénzéhes, korrupt, gerinctelen embereknek tűnnek föl. S érzékeljük is, hogy mennyire vagyunk, vagy nem vagyunk megtisztelve a társadalom részéről. Nagyon fontos, hogy az orvosok köréből jöjjön az igény a változtatásra! Ha pedig támadás ér minket bizonyos körökből, kezelni fogjuk a helyzetet. Eddig csak támogató szavakat kaptunk. Ki kell lépni a kishitűség csapdájából és hinni kell a rendszer megváltoztathatóságában.

– Ha figyelembe vesszük a béremeléseket, az ösztöndíjakat, s azt, hogy a „parát” állítólag egy magasnak mondott bérezéssel lehet kiváltani, mi az az összeg, ami célra vezethetne? Mert az is tény, hogy 100-120 ezer forintból nagyon nehéz megélni, vegetálni persze lehet ennyiből.
– A jelenlegi nettó alapbér háromszorosa az az összeg, ami már hatásos lehet. Amikor a versenyszférában dolgozó emberek szembesülnek az orvosok bérezésével, elszörnyednek: ennyi pénzért döntötök emberek életéről? Ne feledjük el: hatalmas felelősség van az egészségügyi dolgozókon. Mert lehet, hogy nem tudnak minden döntésükkel életeket menteni, de egy rossz döntés emberéletet követelhet. Ezzel a tudattal kelünk és fekszünk, s közben ott lebeg a fejünk fölött Damoklész kardja is: ki tudod-e fizetni a számláid, meg tudsz-e élni? Százszázalékos koncentráció szükséges a munkában, de ez ebben a kiszolgáltató, megalázó és frusztráló közegben nehéz. Ezt érzik a betegek is, amikor bemennek egy-egy szakrendelésre. Ez persze az egészségügyi dolgozót nem jogosítja föl az udvariatlanságra. Itt nem divat az orvosok sztrájkja, egyfajta néma tiltakozás figyelhető meg: felállnak és elmennek.

– Egészségügyi szempontból nagyon siralmas a helyzet össztársadalmi szempontból. De nézzük a gyógyítókat: a doktorok, a nővérek hogyan viselik és élik meg ezt a problématömeget, a munkamennyiséget, a speciális nagyságú és minőségű felelősséget és a negatív megítélést? Milyen a hangulat és mik a legnagyobb veszélyek, amik rájuk leselkednek? Ha az is beteg, aki a gyógyításra esküdött föl, akkor tényleg le lehet kapcsolni a villanyt…
– A Magyar Orvosi Kamarának (MOK) volt egy felmérése a kiégéssel kapcsolatban. (Interjúnkat a burnout-szindrómáról itt olvashatja.) Ők nem a hálapénzre kérdeztek rá, hanem a „mellékhatásokat” vizsgálták az orvostársadalomra nézve. Kiégettek, frusztráltak. Az elvándorlás nem lassul, nem áll meg, még akkor sem, ha a számok néha mást láttatnak. Ott tartunk, hogy minden egyes orvos vagy nővér hiánya egy-egy osztályra nagyon komoly negatív hatással van.
Éger István MOK-elnök szerint figyelemre méltó adat, hogy az elkövetkező 1-2 évben a válaszadók 17 százaléka tervez külföldi munkavállalást, ami a teljes orvosi karra vetítve ötezernél is több doktor „elvesztését” jelentené. A 2013 tavaszán készített online kérdőíves felmérésből továbbá kiderült, hogy az orvosok jelentősen túlterheltek, hetente átlagban több mint tíz órát másodállásban dolgoznak, és további tizenöt órában vállalnak ügyeletet. Ezért közülük sokan gyorsan kiégnek, és nehezen egyeztethető össze a munka a családi élettel. A megkérdezettek számos krónikus betegség területén „rosszabbul állnak”, mint az átlag lakosság; az orvosok körében nagyobb arányú a magas vérnyomás vagy a daganatos megbetegedés, amelynek egyik kiváltó oka a stressz.

– Hallottam olyan véleményt, hogy rendszerváltásra van szükség az egészségügyön belül, mert tovább élnek a rossz struktúrák és beidegződések. Ön a rendszer részeként hogyan látja ezt?
– A hálapénzrendszer kialakulását az 50-es évekre tesszük, amikor is a politika tudatosan tartotta alacsonyan az egészségügyi dolgozók bérét. Az orvosok rendszerellenesnek lettek titulálva. Szeretnénk, ha a rendszerváltás után 23 évvel az egészségügyben is végbemenne egy szemlélet- és rendszerváltás. Vannak előremutató intézkedések. Épülnek új kórházi szárnyak. Voltak béremelések. A döntéshozó hálapénzmentes egészségügy víziója megmutatkozik a Markusovszky-ösztöndíjszerződésében, ahol a sikeresen pályázó rezidensnek már szerződésben kell vállalnia, hogy nem fogad el hálapénzt. A jó szándék apró morzsáit csipegetve mégsem értjük, hogy miért az egészségügyi dolgozókkal fizettetik meg a változás árát. Nővér és orvos nélkül a csillogó-villogó kórházak fabatkát sem érnek. A betegnek nem csak modern kórházra, hanem „hagyományos” jó szóra és ápolásra is szüksége van!

– Néhány napja aláírtak egy együttműködési megállapodást a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája és a Doktoranduszok Országos Szövetsége vezetőivel. Ez mire lesz jó?
– A hálapénzrendszer megszüntetése mellett a minőségbiztosítás a másik fő témánk. Az orvosképzésben a hálapénz és a minőségi oktatás tűz és víz, nem férnek meg egymás mellett. A minőségbiztosított képzésre minden hallgatónak megvan az igénye, ez az együttműködési megállapodás ezt fejezi ki. Ne feledjük el, hogy ez a három szervezet képviseli Magyarország jövő értelmiségét, a bázisát a tudásalapú társadalomnak. Hálapénzes kampányunk fontos része a többségi társadalom felvilágosítása a hálapénz mellékhatásairól. Ez az együttműködés segít eljutni több százezer hallgatóhoz és gyakorlatilag a családjaikhoz is egy kattintással. Fontos, hogy mindenki tisztában legyen az előnyökkel és hátrányokkal. Olyan ez, mint egy műtét: az orvos felvilágosítja a beteget a kockázatokról és a beteg dönt.

Forrás: http://mno.hu/belfold/halapenz-rendszervaltasra-van-szukseg-az-egeszsegugyben-1192716

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail