A „Test és a pszichózis” csoport bemutatása

„Les echos du Silence” Collogue Franco-Hongrois, Budapest, 1988.

A „Test és a pszichózis” csoport bemutatása

A neurózis gyógyítása a beszédközpontú pszichés megnyilvánulások területén megy végbe, ám a nem beszédaktus központú formák megközelítése különleges és jelenleg még alig kibontott pszichoanalitika kérdéseket vet fel.

A verbális kifejezéstől eltérő kifejezési módok lehetővé teszik, hogy betekintést nyerjünk a lelki élet más területeibe, a csend világába, amely bizonyára a szubjektum legmegközelíthetetlenebb és legnehezebben értelmezhető részét képezik.

A verbálisan alig kommunikáló súlyos betegekkel való foglalkozás rávezet arra, hogy figyelembe kell venni olyan beszéden kívüli érintkezési formákat, amelyeket a testi terápia minden más gyógyító eljárásnál élesebben hoz felszínre. Az ilyen munka megmutatja mennyit kell még tanulni, és mennyi dolgot (megtanult) kell elfelejteni ahhoz, hogy megközelítsük ezeket a határzónákat, ahol a test maga a lélek és a lélek egyben a test. És miután ezt a kezelési formát választottuk, a szoros testi kapcsolattal együtt, mert ez velejár, milyen következetesen kell egyéni utunkat végigjárni, hogy megközelíthessük a beszélt és megértett nyelvtől eltérő érintkezési és megértési formákat.

A TEST ÉS PSZICHÓZIS csoport interdiszciplináris együttműködési csoport Claudie Cachard vezetésével, és nyolc éve működik rendszeresen. Különböző szakterületeken dolgozó terapeuták a tagjai, akik mindannyian az olyan páciensek iránt érdeklődnek, akikről feltételezhető, hogy a verbális kifejezéshez való hozzáállásuk teljesen különbözik attól amit eddig pszichoszomatikus szempontból jól ismerünk, és amely legtöbbünkre jellemző.

A legismertebb és egyben a legelfogadottabb és legelfogadhatóbb elgondolással szemben mi nem szorítkozunk arra, hogy a testet nem verbális kifejezési formák lehetséges forrásának tekintsük, vagy a tudatalatti foglalatának, annak megnyilvánulásait pedig úgy értékelhetjük, mint a hiányzó, hibásan működő vagy csődöt mondott helyébe jövő kifejezési formákat. Nem kívánjuk továbbá a terápia lényegét abban meghatározni, hogy beszédre bírjuk azokat, akik nemcsak hogy makacsul hallgatnak, de olyan különleges pszichés viselkedési forma jellemző rájuk, amelynek a csend egyrészt egyik megnyilvánulási formája, másrészt meglétének egyik feltétele is. Szándékunkban áll ezentúl megvizsgálni a segítségül hívott érzékszervet és gesztusok természetét és jellemzőit, valamint azokat a pszichoszomatikus állapotokat, amelyek a szavakba öntött nyelv hiányával vagy megtagadásával függenek össze.

Az együttdolgozó csoport tagjai mindannyian személyesen foglalkoznak a pszichotikusok testi terápiájával, vagy a szomatikus pácienseik gyógyításával. Igen sok és változatos szempontot kell tehát figyelembe vennünk, beleértve a személyeseket is, a pszichés segítő és hátráltató tényezőket is és itt nem lehet a néma ékesszólást nem figyelembe venni vagy létét tagadni, és fel kell ismerni a beszéd korlátait.

Kutatásaink jelenlegi szintjén, 8 évi rendszeres munka után szeretnénk elmélyíteni a gyakran igen szűkkörű klinika tapasztalatokon nyugvó elméleti munkát a határesetekről és a szélsőséges állapotokról, mert ezt a súlyos pszichózissal való foglalkozás különösen megköveteli.

Szeretnénk tovább megismertetni és megvitatni olyan gondolatokat, amelyek csak lassan törnek utat maguknak. Számtalanszor alkalmunk nyílt megállapítani, hogy ezek a kutatási irányok és a születő hipotézisek mennyi szándékos elhallgatást eredményeznek a személyes vélemények megoszlása és sokszínűsége folytán, valamint természetüknél fogva mennyi mindent megkérdőjeleznek elméleti és intézményi szinten.

Az a körülmény, hogy 1988-as kollokviumunk színhelyéül Budapestet választottuk, és hogy a nem verbális pszichoterápiával foglalkozó magyar csoport is részt vesz megbeszéléseken, lehetőséget nyújt arra, hogy ütköztessük véleményeinket, és hogy megvizsgáljuk azokat a hasonlóságokat és különbségeket, amelyek a sajátosan francia illetve a magyar pszichiátriai és pszichoanalitikai elmélet és gyakorlat területén fennállnak.

A magyar pszichoanalitikusok annak idején elsőként kezdtek érdeklődni egyrészt a test iránt, – ez képezte a budapesti iskola kutatásainak fő irányát -, másrészt a pszichózis iránt. Az, hogy Budapestet e kollokvium színhelyéül választottuk és hogy olyan, Fernczihez még igen közel álló kollégák vesznek itt részt, mint Michael Balint, Hermann Imre, Hollós István, szintén arra irányuló kísérlet, hogy megpróbáljuk az övékhez hasonló nézetekkel megélénkíteni és tovább vinni a pszichiátria és a pszichoanalízis történetét.

Csoportunk minden tagja, képzettségének megfelelően saját területén és saját céljainak megvalósításán dolgozik, de egyben a csoport közös problémáin is. Igyekszenek egyszersmind felszínre hozni az egyedit és az általánost olyan kérdéseknél, amelynek furcsa, nehezen elgondolható és nehezen érthető volta bizonytalanságok forrása lehet, amelyek kétségbe vonják a pszichésen, szomatikusan és intellektuálisan beállított egyéni, lelki egyensúlyt. Az egyensúly létrehozásában egyébként a közösség szerepe is figyelemreméltó.

A minden életre jellemző egyéni különbségek / bár ez a szó már annyira elkopott, hogy alig használható / együttes figyelembe vétele és a közös határok felismerése és tudatosulása, bármilyen egyéni módon menjen az végbe állandóan napirenden van azoknál, akik a testtel foglalkoznak és test-lélek viszonylatban akarnak gondolkodni. Olyan nehézség ez – és nem is a legcsekélyebbek közül való -, amellyel mindig számolnunk kell, de amely a segítség forrása is lehet, korlát, hogy a tudományosan mindenható gondolat ne lépjen át az álmok szférájába, mert ez a pszichoanalízissel is megeshet, bármilyen árnyalt is az elméleti tudás, amelyet segítségül hívhat.

Vajon a nem verbális kifejezés segítségével felderített pszichikai megnyilvánulások és pszichoszomatikus jellegzetességek a pszichoanalízis körébe tartoznak-e?

Marginális kutatás-e vagy a pszichoanalízis fő vonalába illeszkedik?

Bizonyára valahol a határon helyezkedik el, mint ahogy vizsgálódása tárgyát a határzónák képezik. A határok a szubjektum és a külvilág között, amelyek a pszichés és szomatikus tolerancia, illetve intoleranciaszint beállítására kényszerítenek.

Határon helyezkedik el ez a kutatási terület más társadalomtudományok viszonylatában is, mert azon kívül, hogy a pszichoanalitika az elméletét és gyakorlatát érintő új terápiás irányzatok helyét keresi, igyekszik minél változatosabb kommunikációs rendszert megteremteni válsághelyzetekben, bármilyen természetűek legyenek azok, hiszen a „túlélést” elősegítő pszichés tartalékokat kutatja fel.

Claudie Cachard

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail