Fazekas Nóra szociális munkás szakon (ELTE) végzős hallgató interjúja Dr. Riskó Ágnessel, az Országos Onkológiai Intézet pszichológusával

Fazekas Nóra szociális munkás szakon (ELTE) végzős hallgató interjúja Dr. Riskó Ágnessel, az Országos Onkológiai Intézet pszichológusával

Dolgozatom címe: haldoklás és környezete ma Magyarországon. Arra lennék kíváncsi – anélkül, hogy kérdéseimmel befolyásolnám és megakasztanám – hivatásán keresztül hogyan látja, miként éli meg a szakember, a beteg és a hozzátartozó az élet utolsó szakaszát?

Így talán érdekesebb: bennem hogyan tükröződik.

Felkérésre jöttem ide dolgozni, amit nem bántam meg, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult az életem.

Az Onkológiai Intézetnek egy olyan osztályán dolgozom, ahol a betegek gyógyulási kilátásai rendkívűl jók, ha időben érkeznek és ha jól reagálnak az alkalmazott kezelésre. Ezért én nem úgy dolgozom, mint azok, akik egy olyan osztályon vannak, ahol a tudomány még nem tart ott, hogy ennyire hatékonyan, eredményesen lehetne a betegeket gyógyítani. Osztályunk egy kemotrápiás osztály, itt nyirokrendszeri daganatban szenvedő, limfómás betegek vannak. Nagyon érzékeny kérdés hogy, amikor a pszichológus megismerkedik a beteggel, a beteg föl van-e arra készülve, hogy egy ilyen területen dolgozó szakemberrel megismerkedjen az onkológiai osztályon. Ez a kultúránknak még nem része, a betegek sokkal inkább attól félnek, hogy betegségük mellé egy második stigmát is szereznek. Az onkológiai osztály, ahol egy pszichológus csak az orvosok és a nővérek egyetértésével dolgozhat nagyon sokat tud segíteni ezen félelmek leküzdésében. Súlyos betegeknél az orvos szokott odahívni, bemutatni, de csak a beteg beleegyezésének megszerzése után, ugyanis a páciens engedélye nélkül mindez nem lehetséges. Nagyon sok esetben olyan sztereotípiák jutnak az eszükbe, hogy biztos azért hívtak pszichológust, mert menthetetlen vagyok, mert meg fogok halni, és olyan érzésük van, mintha papot hívtak volna hozzájuk. Lehetséges az is, hogy olyan családi kapcsolatokkal rendelkezik a súlyos beteg, hogy a család jól ellátja az érzelmi feladatokat, a helyzetet jól kezeli. Ilyen esetben a családtagoknak szoktunk segíteni.

Ma – 20 év után – már látom, hogy a hozzátartozók nagyon nehéz helyzetbe kerülnek, sokszor nem törődnek magukkal, mint ahogy a tűzből próbálja menteni az anya a családtagját, a gyerekét, úgy a hozzátartozók is sokszor önmagukat feláldozva próbálnak mindent megtenni a betegért. A statisztikák szerint a hozzátartozók 40-60 százaléka megbetegszik és nem annyira ritka, hogy a gondozó előbb hal meg, vagy ő maga hal meg és nem pedig az a beteg, aki súlyos állapotú ugyan, de később jobban lesz. Ezen túl van ennek a gondozói körnek egy szintén nagyon fontos alcsoportja: az ezen a területen dolgozó orvosok, nővérek, pszichológusok, asszisztensek, gyógytornászok és így tovább, akiket szintén mélyen érint a betegek súlyos helyzete.

A csak tüneti kezelés, ami már nem oki kezelés, mintegy bevezetője lehet a terminális állapotnak, a haldoklásnak. Én olyan betegekkel találkozom és kísérem végig őket ezen az úton, akikkel kezdettől fogva kapcsolatban vagyok. Végig a beteg szabályozza, hogy milyen gyakran találkozzunk, mennyi időre, csak vele beszélgessek vagy a hozzátartozókkal is vegyem fel a kapcsolatot és segítsem őket. Ez a 20 év, amióta az Onkológián vagyok, életem meghatározó élménye. Ezekkel a betegekkel beszélgetni, kapcsolatban lenni akár szavakkal, akár szavak nélkül, nagyon mélyre hat. Felszínre hozza azt, hogy milyen életfilozófiája van az embernek: Milyen elképzelésem van a halálról, mit gondolok az életről, mint értékről, mint lehetőségről, valamint az elhagyásáról. Ezek mind szerepet játszanak abban, amikor egy súlyos állapotú beteggel foglalkozni kezdek, és amikor elmegyek egy-egy elveszített beteg temetésére, ott érzem meg a saját spontán érzelmi reakcióimból, hogy még annál is mélyebbre hatott a beteg szenvedése, elvesztése, mint ahogyan azt korábban gondoltam. Ezért ezen a területen mindenkinek szupervízióba érdemes, sőt azt gondolom kell mennie, mert egy súlyos beteggel való találkozás talán a legmélyebbre ható, ami két ember között létrejöhet és elkerülhetetlenül nyomot hagy. A haldokló betegnek ez azért nagyon fontos, mert azt érzi, hogy nincs magára hagyva, hogy megmaradhat a bizalma a világ felé, mert nem egyedül van a fájdalmaival és szorongásaival, hanem a családon kívül is fordulnak felé emberek. Bennünk pedig azért hagy nyomot – és óriási nagy baj ha nem hagy nyomot valakiben – mert ez jelzi, hogy teljes lelki és testi valóságommal átéltem a helyzetet. Ebben a helyzetben a pszichoterapeuta, a pszichoanalitikus, a klinikai pszichológus, a szociális munkás és sorolhatnám tovább a kollégákat, olyan mint egy konténer, akibe a beteg mondatai, sóhaja, nyögése és a nem verbálisan kisugárzott üzenete, mondanivalója megérkezik. Ezáltal tudjuk a beteget megszabadítani, mégha csak időlegesen is, azoktól a kínzó testi és lelki érzésektől, amiktől szenved. De csak akkor tudok rajta segíteni, ha ezek az érzések belém kerültek. Ezután az én dolgom, hogy ezzel valamit kezdjek és feldolgozzam, elrendezzem magamban.

Az onkológia területén nincsenek olyan régen – mintegy 20-25 éve – pszichoszociális szakemberek. A szemléletformáláshoz, szemléletváltáshoz ennyi időre van szükség. Ma már ugyan jelen vagyunk az onkológia területén, de egyáltalán nem elegen. Nagyon könnyű eltévedni, vajon az ember azzal foglalkozik-e amivel érdemes, ami a kompetenciája, vagy különböző okok miatt valami teljesen érintőleges vagy fölösleges dolgot csinál. Tehát az eltévedés lehetséges. Azt tapasztalom, hogy a hozzátartozók sok segítséget igényelnek. Egyébként a hozzátartozókat legjobban az általuk ápolt betegek tudják tanítani, hogy mire van szükségük. Nem egy haldokló beteg mondta nekem, hogy most már nyugodtan meghalhatok, mert a fiam, a lányom, a párom megtanult engem gondozni és aki már gondozni tud, az már érett ember, és akkor már nem lesz vele baj, ha meghalok. Ez a szituáció és az egész onkológia területe egy hihetetlen tanulási lehetőség, de ugyanezt mondhatjuk egy cukorbetegeket vagy egy mozgásszervi betegeket kezelő osztályra is. Ezek ugyanis mind filozófiai jellegű helyek. Itt ki vagyunk szakadva abból a rohanásból és értékhajszolásból, ami egyáltalán nem fontos, de a legtöbb ember mégis annyira ragaszkodik hozzá. Mi pedig egészen más értékekkel gazdagodunk. Éppen tegnap olvastam egy riportot, amelyben arról írtak, hogy ha gazdasági válság van és a gazdagságról való lemondás útján nem tudunk a lelki értékek felé fordulni, akkor valóban veszély fenyegeti a civilizációt. Mióta az onkológia és hozzá hasonló krónikus betegekkel foglalkozó intézmények léteznek, ezek a helyek tele van filozófusokkal, tele vannak megváltozott értékrenddel – általában jó irányban változott értékrenddel. Kutatásaink is igazolják, hogy a betegek és a hozzátartozók is jó irányba változnak a betegséggel való küzdelem során. Leginkább a haldokló betegek, akik már világosan tudják, hogy minek van értelme és minek nincs. Amikor egy haldokló beteg arról álmodik, hogy a lányaival kézenfogva sétál az erdőben, azt hiszem ennél szebb álom nincsen. Ez sokkal fontosabb, mint hogy én valahol a második vagy harmadik állásomban pénzt hajszoljak azért, hogy el tudjak utazni a Kanári-szigetekre. Ezek nem olyan fontos dolgok.

A munka végén, amikor kilép a rohanó világba, felveszi a ritmust, vagy tovább tudja vinni ezeket az értékeket? Talán más szemmel látja a „külvilágot”? Hogyan lehet feldolgozni, illetve letenni ezt a sok fájdalmat, melyet naponta megél az Intézet falai között? Ez mennyire nehéz?

Többek között arról veszem észre itt bent, hogy nagyon nehéz, amikor például nem vagyok képes fölvenni a telefont. Akik engem többször kerestek, már tudják, hogy jobb, ha inkább e-mailt írnak, mert nem szívesen beszélek senkivel sem telefonon. Sokszor azt sem tudom hol vagyok, nem is értem azonnal, hogy mit mondanak, mit akarnak. Általában el kell ismételtetnem velük, mert időbe kerül amíg ráhangolódom a kinti világra. Ez a példa szerintem nagyon objektíven mutatja hogy amikor itt vagyunk, akkor mi tényleg egy másként gondolkodó érzelmi állapotban vagyunk, aminek teljesen a hatása alá kerülünk. Mindenkinek pontosan ki kell dolgoznia azt a technikát, amivel megpróbál magában nap mint nap rendet rakni. Ebbe például ilyen egyszerű dolgok is beletartoznak, mint a sportolás. Ezen kívül nagyon fontos mindenfajta művészeti élményben részesülni, illetve csendben lenni. Nagyon megragadt bennem az, amikor az egyik kanadai nemzeti parkban sikerült észrevennem, magamba engednem a hatását annak a természetnek, amihez 85 éve nem nyúlnak hozzá és együtt van a halott fából kinövő élő virág, fa vagy bokor. Ilyenkor az ember vizuálisan is látja a körforgást, hogy a halálom után is tudok esetleg segíteni, azzal amit valakinek elmondtam, megosztottam vagy megírtam. A mi esetünkben ugyanis gyakori, hogy írásban is próbáljuk átadni tapasztalatainkat. Tehát vannak praktikus és apró dolgok és vannak nagy lélegzetű dolgok is. Nekem még így 60 felett is rengeteget segít az, hogy – ha nem zuhog az eső – biciklivel járok ahová csak lehet, mert a stressznek a fizikai részét levezeti, hisz konténerek vagyunk és a testi működésünkben is jelentkezik az, amit a betegektől átveszünk vagy bennük generálódik. De vannak ennél nagyobb lélegzetű dolgok is: már 20 éve egy naplót írok a munkámról. Sokat segit, ha zenét hallgatok vagy egyszerűen csak csend van körülöttem és hagyom, hogy átáramoljon rajtam amit átéltem, vagy éppen ellenkezőleg, nem engedem, hogy a befolyása alá kerüljek. Azt fontos megtanulni, hogyan kerüljön minden és mindenki a helyére az életemben. Ehhez persze legalább egyszer át kell gondolnom a nap végén, hogy mi történt velem.

Környezete miként fogadja, hogy ilyen területen dolgozik? Mennyire befogadóak, mennyire nyitottak az elmúlásról való gondolkodásra ?

A betegek stigmáját megkapjuk mi is, tehát ha valaki daganatos beteg, akkor ehhez nagyon sok tévhit társul, főleg a lelkiekkel kapcsolatban: azért lett rákja mert nem beszél sokat, mert nem mondja el az érzelmeit, mert ő a huszadik a sorban és mindig mindenbe beketörődött. Egyáltalán nem igazak ezek a dolgok, hihetetlen módon nem igazak, de stigmatizálják velük a betegeket és ők is önmagukat. Nagyon sokan csalódottak, amikor nem igazolom azt, hogy ő azért lett rákos, mert ezt meg azt nem tudta megoldani, mert a dolgok nem ilyen egyszerűek. Olyan daganatos betegekkel is gyakran találkozom, akik nem kérnek pszichológiai segítséget, és ilyenkor látom, hogy a legsikeresebb, a legharmónikusabban élő ember épp úgy lehet beteg, mint akinek tényleg nagyon sok lelki problámája van. Nagyon gyanakvóak velünk pszichológusokkal és más mentálhigiénés szakemberekkel kapcsolatban a külvilágban, hogy miért jövünk ide, mi a titkos, rejtett motivációnk, ami miatt mi itt akarunk dolgozni. Az emberek túlnyomó többsége visszahőköl, ha meghallja, hogy daganatos betegekkel foglalkozom. Ebből látszik, hogy ez egy teljes össznépi tabu nálunk és ez tükröződik a szűrővizsgálatoknak az alcsony látogatottságában is. Nem hiszik el, nem foglalkoznak azzal, amit mondunk: hogy hihetetlen egyszerű dolgokkal meg lehetne előzni a daganatos betegségek jelentős részét. Miért van az, hogy a világon a legtöbb daganatos beteg Magyarországon van? A szomszédos országokban ugyanis –szerencsére – nem így van.

Gondolom ehhez még időre van szükségünk.

Fontos, hogy minél több szakdolgozat szülessen e témában és minél több hiteles ember beszéljen erről a médiában, nem ijesztgetve, nem a kuriózum érzését keltve. Példaként említeném Balog Judit „Malacka” színésznőt, akivel egy dokumentumfilmet is készítettek. Hihetetlen hogy mennyire emberien adta át, -le is adták a médiában, azért is mondom el a nevét – hogyan gyógyult ki egy akkor még nagyon kis arányban gyógyítható daganatos betegségből. Szóval ilyesmikre lenne szükség, de a médiaszakembereknek sajnos, sokszor csak a kuriózum és a botrány kell. Sokukban semmi alázat sincs – persze nem szeretnék általánosítani- , de a nézettségért, az olvasottságért föláldozzák azt, hogy a média feladata az emberek tájékoztatása, oly módon, hogy azt meghallgassák, megnézzék, elolvassák, megértsék.

Mennyire tabu téma a haldokló előtt a halál? Mennyire jellemző a betegekre a hárítás?

A haldoklókról úgy érdemes gondolkodni, hogy ők más dolgokra fogékonyak, mint mi. A természetnél nincsen csodálatosabb, mert az állapotuk befolyásolja őket, hogy miről és hogyan tudnak gondolkodni. Épp ezért nagyon gyakori a súlyos betegek lelki hárítása. Sokan nem veszik észre, nem akarják észre venni, mert nem képesek észre venni, hogy ők nagyon súlyos, életveszélyes állapotban vannak. Ám azt kell mondjam, ez nem életkortól függ, mert sokszor a serdülők teljesen tisztában vannak vele, hogy mi történik velük és az érzéseiket, állapotukat rajzokban, képekben is megjelenítik. Van, akivel lehet erről beszélgetni, akkor amikor még ő is tud beszélgetni. Ezután jön egy olyan szakasz, amikor már nem lehet vele beszélni, illetve nincs motivációja arra, hogy beszéljen, pedig esetleg még tudna.

Tehát ekkor már tényként elfogadta az állapotát és más dimenzióban gondolkodik.

Igen szinte azt is mondhatjuk, hogy más dimenzióban gondolkodik, másképp gondolkodik. Egy idő után még ha tudna is beszélni, nincs már meg a motivációja a kommunikálásra. A halálról beszélni kell, ahogy Polcz Alaine mondta: a halálra való felkészülés a születéstől kezdve folyamatosan történik. Megrázó példák vannak erre, hogy mennyire kicsi gyerekek már akkor is tisztában vannak a halál jelentőségével, amikor még nem is láttak televízió adást. Tehát ez nem azért van mert a televízióban már látták.

Talán Freud után mondhatjuk, hogy akkor rendezett a halállal való viszonyunk, ha akkor gondolunk a halálra, amikor annak aktualitása van, máskor pedig nem. Ez nem is olyan egyszerű, tesztelheti szinte mindenki saját magán, hol tart a halállal kapcsolatos viszonyában. Az iszonyatos halálfélelem nagyon sok pszichiátriai betegségben is megjelenik: depresszió, anorexia nervosa és így tovább. A daganatos betegek esetében ez gyakran megfordul az emberek fejében, mert nem rendelkeznek elég reális információval, amikor megtudják a diagnózist. Utána pedig mi azért vagyunk itt ebben az intézetben, hogy ébren tartsuk bennük a reményt, amíg csak lehet. Elmondjuk, hogy ugyan súlyos állapotban van, de addig amíg kezelést kap van esély arra, hogy az állapota uralhatóvá váljék. Nagyon megrázó, amikor az orvosnak közölnie kell a beteggel, hogy csak tüneti kezelést tud neki adni, de betegsége okát megszüntetni nem tudja.

A pszichológus csak ilyenkor kerül kapcsolatba a beteggel vagy már korábban?

Ő remélhetőleg már addig is kapcsolatban volt a beteggel és ennek megfelelően a beteg vezetésével zajlanak a beszélgetések. Jó lenne, ha tudnák az emberek, hogy a haldoklók gyakran attól tartanak, attól félnek, hogy olyan bajt okoznak a családban, amit a családtagok nagyon nehezen hevernek ki.

Ez nagyon általános?

Én nagyon gyakran tapasztalom. Ezért érdemes mindenkit megtanítani az ápolásra és a gondozásra. Mindenkit arra biztatni, ha súlyos beteg van a családban akkor „hagyja a dagadt ruhát másra”, ne menjen dolgozni, nem baj, ha csak kenyeret esznek és vizet isznak, de legyen ott azzal, akit gondoznia kell, mert így ő is meg tud érni arra, hogy ha romlik a beteg állapota, jobban fel tud készülni a halálára és el tudja fogadni. Míg annak, aki ebben az időszakban nem törődött a beteggel, olyan erős bűntudata támad az elvesztése után, hogy egy életen át vezekelni fog miatta.

Mennyire jellemző, hogy a hozzátartozók hazaviszik a beteget az utolsó időre? Vagyéppen ellenkezőleg, nagyon magukra maradnak?

Én a mi osztályunkról beszélek, itt nem maradnak magukra a betegek. Próbálunk segíteni, én magam is sokszor próbálok közbeavatkozni, amikor látom, hogy a hozzátartozók elkerülik a beteget, mert félnek és nincsenek felkészülve a helyzetre. Ilyenkor azt mondom nekik, hogy most kell a fedélzetre jönniük. Annak a megállapítása viszont, hogy a beteg meddig van szállítható állapotban, az orvosok feladata. Egy súlyos haldokló beteget addig lehet hazavinni, amíg szállítható. Ha már nem szállítható, akkor, a mentőszolgálat nem vállalja és személyautóval sem lehet. Ezek nagyon komoly kérdések és nagyon megrázó intézkedések, mégis szükségesek, mert ha a haldokló és a család úgy érzi, nekik fontos, hogy a saját otthonukban legyenek, akkor ebben mindenképpen segíteni kell. Ha nem vihető haza a beteg vagy a család nem meri vállalni – hiszen ott maradhat az az élmény, ha nem vittük volna haza a kórházból, akkor tovább élt volna – akkor úgy úgy kell átalakítani a kórtermet, hogy a család éjjel-nappal ott lehessen. Ezek bizony nagyon nehéz kérdések, de tapasztalt szakemberek szeretettel segítenek a megoldásában.

Számolnunk kell kulturális különbségekkel is. Roma emberekkel nagyon sokszor feszültség forrása, hogy ők másképpen gyászolnak és másképpen aggódnak. Ennek is lehetőséget kell teremteni, hogy teret adhassanak az érzéseiknek, nem pedig arra kötelezni őket, hogy most akkor tessék nagyon fegyelmezetten és csendesen viselkedni. Épp olvastam az újságban, hogy az egyik vidéki kórházban kialakítottak egy ilyen kórtermet, ahol mód van hangosan beszélni, szaladgálni, jönni-menni, hogy megpróbálják megelőzni az attrocitásokat a rendet kívánó egészségügyi szakemberek és a más kultúrájú, érzelmileg zaklatott lelkiállapotú emberek között.

Ezek megoldandó kérdések. Rengeteg élmény, tapasztalat, gondolkodás, megbeszélés szükséges, aminek alapján igazán jól meg tudjuk tervezni, milyen változásokra lenne szükség.

Fazekas Nóra szociális munkás szakon (ELTE) végzős hallgató interjúja Dr. Riskó Ágnessel, az Országos Onkológiai Intézet pszichológusával

Dolgozatom címe: haldoklás és környezete ma Magyarországon. Arra lennék kíváncsi – anélkül, hogy kérdéseimmel befolyásolnám és megakasztanám – hivatásán keresztül hogyan látja, miként éli meg a szakember, a beteg és a hozzátartozó az élet utolsó szakaszát?

Így talán érdekesebb: bennem hogyan tükröződik.

Felkérésre jöttem ide dolgozni, amit nem bántam meg, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult az életem.

Az Onkológiai Intézetnek egy olyan osztályán dolgozom, ahol a betegek gyógyulási kilátásai rendkívűl jók, ha időben érkeznek és ha jól reagálnak az alkalmazott kezelésre. Ezért én nem úgy dolgozom, mint azok, akik egy olyan osztályon vannak, ahol a tudomány még nem tart ott, hogy ennyire hatékonyan, eredményesen lehetne a betegeket gyógyítani. Osztályunk egy kemotrápiás osztály, itt nyirokrendszeri daganatban szenvedő, limfómás betegek vannak. Nagyon érzékeny kérdés hogy, amikor a pszichológus megismerkedik a beteggel, a beteg föl van-e arra készülve, hogy egy ilyen területen dolgozó szakemberrel megismerkedjen az onkológiai osztályon. Ez a kultúránknak még nem része, a betegek sokkal inkább attól félnek, hogy betegségük mellé egy második stigmát is szereznek. Az onkológiai osztály, ahol egy pszichológus csak az orvosok és a nővérek egyetértésével dolgozhat nagyon sokat tud segíteni ezen félelmek leküzdésében. Súlyos betegeknél az orvos szokott odahívni, bemutatni, de csak a beteg beleegyezésének megszerzése után, ugyanis a páciens engedélye nélkül mindez nem lehetséges. Nagyon sok esetben olyan sztereotípiák jutnak az eszükbe, hogy biztos azért hívtak pszichológust, mert menthetetlen vagyok, mert meg fogok halni, és olyan érzésük van, mintha papot hívtak volna hozzájuk. Lehetséges az is, hogy olyan családi kapcsolatokkal rendelkezik a súlyos beteg, hogy a család jól ellátja az érzelmi feladatokat, a helyzetet jól kezeli. Ilyen esetben a családtagoknak szoktunk segíteni.

Ma – 20 év után – már látom, hogy a hozzátartozók nagyon nehéz helyzetbe kerülnek, sokszor nem törődnek magukkal, mint ahogy a tűzből próbálja menteni az anya a családtagját, a gyerekét, úgy a hozzátartozók is sokszor önmagukat feláldozva próbálnak mindent megtenni a betegért. A statisztikák szerint a hozzátartozók 40-60 százaléka megbetegszik és nem annyira ritka, hogy a gondozó előbb hal meg, vagy ő maga hal meg és nem pedig az a beteg, aki súlyos állapotú ugyan, de később jobban lesz. Ezen túl van ennek a gondozói körnek egy szintén nagyon fontos alcsoportja: az ezen a területen dolgozó orvosok, nővérek, pszichológusok, asszisztensek, gyógytornászok és így tovább, akiket szintén mélyen érint a betegek súlyos helyzete.

A csak tüneti kezelés, ami már nem oki kezelés, mintegy bevezetője lehet a terminális állapotnak, a haldoklásnak. Én olyan betegekkel találkozom és kísérem végig őket ezen az úton, akikkel kezdettől fogva kapcsolatban vagyok. Végig a beteg szabályozza, hogy milyen gyakran találkozzunk, mennyi időre, csak vele beszélgessek vagy a hozzátartozókkal is vegyem fel a kapcsolatot és segítsem őket. Ez a 20 év, amióta az Onkológián vagyok, életem meghatározó élménye. Ezekkel a betegekkel beszélgetni, kapcsolatban lenni akár szavakkal, akár szavak nélkül, nagyon mélyre hat. Felszínre hozza azt, hogy milyen életfilozófiája van az embernek: Milyen elképzelésem van a halálról, mit gondolok az életről, mint értékről, mint lehetőségről, valamint az elhagyásáról. Ezek mind szerepet játszanak abban, amikor egy súlyos állapotú beteggel foglalkozni kezdek, és amikor elmegyek egy-egy elveszített beteg temetésére, ott érzem meg a saját spontán érzelmi reakcióimból, hogy még annál is mélyebbre hatott a beteg szenvedése, elvesztése, mint ahogyan azt korábban gondoltam. Ezért ezen a területen mindenkinek szupervízióba érdemes, sőt azt gondolom kell mennie, mert egy súlyos beteggel való találkozás talán a legmélyebbre ható, ami két ember között létrejöhet és elkerülhetetlenül nyomot hagy. A haldokló betegnek ez azért nagyon fontos, mert azt érzi, hogy nincs magára hagyva, hogy megmaradhat a bizalma a világ felé, mert nem egyedül van a fájdalmaival és szorongásaival, hanem a családon kívül is fordulnak felé emberek. Bennünk pedig azért hagy nyomot – és óriási nagy baj ha nem hagy nyomot valakiben – mert ez jelzi, hogy teljes lelki és testi valóságommal átéltem a helyzetet. Ebben a helyzetben a pszichoterapeuta, a pszichoanalitikus, a klinikai pszichológus, a szociális munkás és sorolhatnám tovább a kollégákat, olyan mint egy konténer, akibe a beteg mondatai, sóhaja, nyögése és a nem verbálisan kisugárzott üzenete, mondanivalója megérkezik. Ezáltal tudjuk a beteget megszabadítani, mégha csak időlegesen is, azoktól a kínzó testi és lelki érzésektől, amiktől szenved. De csak akkor tudok rajta segíteni, ha ezek az érzések belém kerültek. Ezután az én dolgom, hogy ezzel valamit kezdjek és feldolgozzam, elrendezzem magamban.

Az onkológia területén nincsenek olyan régen – mintegy 20-25 éve – pszichoszociális szakemberek. A szemléletformáláshoz, szemléletváltáshoz ennyi időre van szükség. Ma már ugyan jelen vagyunk az onkológia területén, de egyáltalán nem elegen. Nagyon könnyű eltévedni, vajon az ember azzal foglalkozik-e amivel érdemes, ami a kompetenciája, vagy különböző okok miatt valami teljesen érintőleges vagy fölösleges dolgot csinál. Tehát az eltévedés lehetséges. Azt tapasztalom, hogy a hozzátartozók sok segítséget igényelnek. Egyébként a hozzátartozókat legjobban az általuk ápolt betegek tudják tanítani, hogy mire van szükségük. Nem egy haldokló beteg mondta nekem, hogy most már nyugodtan meghalhatok, mert a fiam, a lányom, a párom megtanult engem gondozni és aki már gondozni tud, az már érett ember, és akkor már nem lesz vele baj, ha meghalok. Ez a szituáció és az egész onkológia területe egy hihetetlen tanulási lehetőség, de ugyanezt mondhatjuk egy cukorbetegeket vagy egy mozgásszervi betegeket kezelő osztályra is. Ezek ugyanis mind filozófiai jellegű helyek. Itt ki vagyunk szakadva abból a rohanásból és értékhajszolásból, ami egyáltalán nem fontos, de a legtöbb ember mégis annyira ragaszkodik hozzá. Mi pedig egészen más értékekkel gazdagodunk. Éppen tegnap olvastam egy riportot, amelyben arról írtak, hogy ha gazdasági válság van és a gazdagságról való lemondás útján nem tudunk a lelki értékek felé fordulni, akkor valóban veszély fenyegeti a civilizációt. Mióta az onkológia és hozzá hasonló krónikus betegekkel foglalkozó intézmények léteznek, ezek a helyek tele van filozófusokkal, tele vannak megváltozott értékrenddel – általában jó irányban változott értékrenddel. Kutatásaink is igazolják, hogy a betegek és a hozzátartozók is jó irányba változnak a betegséggel való küzdelem során. Leginkább a haldokló betegek, akik már világosan tudják, hogy minek van értelme és minek nincs. Amikor egy haldokló beteg arról álmodik, hogy a lányaival kézenfogva sétál az erdőben, azt hiszem ennél szebb álom nincsen. Ez sokkal fontosabb, mint hogy én valahol a második vagy harmadik állásomban pénzt hajszoljak azért, hogy el tudjak utazni a Kanári-szigetekre. Ezek nem olyan fontos dolgok.

A munka végén, amikor kilép a rohanó világba, felveszi a ritmust, vagy tovább tudja vinni ezeket az értékeket? Talán más szemmel látja a „külvilágot”? Hogyan lehet feldolgozni, illetve letenni ezt a sok fájdalmat, melyet naponta megél az Intézet falai között? Ez mennyire nehéz?

Többek között arról veszem észre itt bent, hogy nagyon nehéz, amikor például nem vagyok képes fölvenni a telefont. Akik engem többször kerestek, már tudják, hogy jobb, ha inkább e-mailt írnak, mert nem szívesen beszélek senkivel sem telefonon. Sokszor azt sem tudom hol vagyok, nem is értem azonnal, hogy mit mondanak, mit akarnak. Általában el kell ismételtetnem velük, mert időbe kerül amíg ráhangolódom a kinti világra. Ez a példa szerintem nagyon objektíven mutatja hogy amikor itt vagyunk, akkor mi tényleg egy másként gondolkodó érzelmi állapotban vagyunk, aminek teljesen a hatása alá kerülünk. Mindenkinek pontosan ki kell dolgoznia azt a technikát, amivel megpróbál magában nap mint nap rendet rakni. Ebbe például ilyen egyszerű dolgok is beletartoznak, mint a sportolás. Ezen kívül nagyon fontos mindenfajta művészeti élményben részesülni, illetve csendben lenni. Nagyon megragadt bennem az, amikor az egyik kanadai nemzeti parkban sikerült észrevennem, magamba engednem a hatását annak a természetnek, amihez 85 éve nem nyúlnak hozzá és együtt van a halott fából kinövő élő virág, fa vagy bokor. Ilyenkor az ember vizuálisan is látja a körforgást, hogy a halálom után is tudok esetleg segíteni, azzal amit valakinek elmondtam, megosztottam vagy megírtam. A mi esetünkben ugyanis gyakori, hogy írásban is próbáljuk átadni tapasztalatainkat. Tehát vannak praktikus és apró dolgok és vannak nagy lélegzetű dolgok is. Nekem még így 60 felett is rengeteget segít az, hogy – ha nem zuhog az eső – biciklivel járok ahová csak lehet, mert a stressznek a fizikai részét levezeti, hisz konténerek vagyunk és a testi működésünkben is jelentkezik az, amit a betegektől átveszünk vagy bennük generálódik. De vannak ennél nagyobb lélegzetű dolgok is: már 20 éve egy naplót írok a munkámról. Sokat segit, ha zenét hallgatok vagy egyszerűen csak csend van körülöttem és hagyom, hogy átáramoljon rajtam amit átéltem, vagy éppen ellenkezőleg, nem engedem, hogy a befolyása alá kerüljek. Azt fontos megtanulni, hogyan kerüljön minden és mindenki a helyére az életemben. Ehhez persze legalább egyszer át kell gondolnom a nap végén, hogy mi történt velem.

Környezete miként fogadja, hogy ilyen területen dolgozik? Mennyire befogadóak, mennyire nyitottak az elmúlásról való gondolkodásra ?

A betegek stigmáját megkapjuk mi is, tehát ha valaki daganatos beteg, akkor ehhez nagyon sok tévhit társul, főleg a lelkiekkel kapcsolatban: azért lett rákja mert nem beszél sokat, mert nem mondja el az érzelmeit, mert ő a huszadik a sorban és mindig mindenbe beketörődött. Egyáltalán nem igazak ezek a dolgok, hihetetlen módon nem igazak, de stigmatizálják velük a betegeket és ők is önmagukat. Nagyon sokan csalódottak, amikor nem igazolom azt, hogy ő azért lett rákos, mert ezt meg azt nem tudta megoldani, mert a dolgok nem ilyen egyszerűek. Olyan daganatos betegekkel is gyakran találkozom, akik nem kérnek pszichológiai segítséget, és ilyenkor látom, hogy a legsikeresebb, a legharmónikusabban élő ember épp úgy lehet beteg, mint akinek tényleg nagyon sok lelki problámája van. Nagyon gyanakvóak velünk pszichológusokkal és más mentálhigiénés szakemberekkel kapcsolatban a külvilágban, hogy miért jövünk ide, mi a titkos, rejtett motivációnk, ami miatt mi itt akarunk dolgozni. Az emberek túlnyomó többsége visszahőköl, ha meghallja, hogy daganatos betegekkel foglalkozom. Ebből látszik, hogy ez egy teljes össznépi tabu nálunk és ez tükröződik a szűrővizsgálatoknak az alcsony látogatottságában is. Nem hiszik el, nem foglalkoznak azzal, amit mondunk: hogy hihetetlen egyszerű dolgokkal meg lehetne előzni a daganatos betegségek jelentős részét. Miért van az, hogy a világon a legtöbb daganatos beteg Magyarországon van? A szomszédos országokban ugyanis –szerencsére – nem így van.

Gondolom ehhez még időre van szükségünk.

Fontos, hogy minél több szakdolgozat szülessen e témában és minél több hiteles ember beszéljen erről a médiában, nem ijesztgetve, nem a kuriózum érzését keltve. Példaként említeném Balog Judit „Malacka” színésznőt, akivel egy dokumentumfilmet is készítettek. Hihetetlen hogy mennyire emberien adta át, -le is adták a médiában, azért is mondom el a nevét – hogyan gyógyult ki egy akkor még nagyon kis arányban gyógyítható daganatos betegségből. Szóval ilyesmikre lenne szükség, de a médiaszakembereknek sajnos, sokszor csak a kuriózum és a botrány kell. Sokukban semmi alázat sincs – persze nem szeretnék általánosítani- , de a nézettségért, az olvasottságért föláldozzák azt, hogy a média feladata az emberek tájékoztatása, oly módon, hogy azt meghallgassák, megnézzék, elolvassák, megértsék.

Mennyire tabu téma a haldokló előtt a halál? Mennyire jellemző a betegekre a hárítás?

A haldoklókról úgy érdemes gondolkodni, hogy ők más dolgokra fogékonyak, mint mi. A természetnél nincsen csodálatosabb, mert az állapotuk befolyásolja őket, hogy miről és hogyan tudnak gondolkodni. Épp ezért nagyon gyakori a súlyos betegek lelki hárítása. Sokan nem veszik észre, nem akarják észre venni, mert nem képesek észre venni, hogy ők nagyon súlyos, életveszélyes állapotban vannak. Ám azt kell mondjam, ez nem életkortól függ, mert sokszor a serdülők teljesen tisztában vannak vele, hogy mi történik velük és az érzéseiket, állapotukat rajzokban, képekben is megjelenítik. Van, akivel lehet erről beszélgetni, akkor amikor még ő is tud beszélgetni. Ezután jön egy olyan szakasz, amikor már nem lehet vele beszélni, illetve nincs motivációja arra, hogy beszéljen, pedig esetleg még tudna.

Tehát ekkor már tényként elfogadta az állapotát és más dimenzióban gondolkodik.

Igen szinte azt is mondhatjuk, hogy más dimenzióban gondolkodik, másképp gondolkodik. Egy idő után még ha tudna is beszélni, nincs már meg a motivációja a kommunikálásra. A halálról beszélni kell, ahogy Polcz Alaine mondta: a halálra való felkészülés a születéstől kezdve folyamatosan történik. Megrázó példák vannak erre, hogy mennyire kicsi gyerekek már akkor is tisztában vannak a halál jelentőségével, amikor még nem is láttak televízió adást. Tehát ez nem azért van mert a televízióban már látták.

Talán Freud után mondhatjuk, hogy akkor rendezett a halállal való viszonyunk, ha akkor gondolunk a halálra, amikor annak aktualitása van, máskor pedig nem. Ez nem is olyan egyszerű, tesztelheti szinte mindenki saját magán, hol tart a halállal kapcsolatos viszonyában. Az iszonyatos halálfélelem nagyon sok pszichiátriai betegségben is megjelenik: depresszió, anorexia nervosa és így tovább. A daganatos betegek esetében ez gyakran megfordul az emberek fejében, mert nem rendelkeznek elég reális információval, amikor megtudják a diagnózist. Utána pedig mi azért vagyunk itt ebben az intézetben, hogy ébren tartsuk bennük a reményt, amíg csak lehet. Elmondjuk, hogy ugyan súlyos állapotban van, de addig amíg kezelést kap van esély arra, hogy az állapota uralhatóvá váljék. Nagyon megrázó, amikor az orvosnak közölnie kell a beteggel, hogy csak tüneti kezelést tud neki adni, de betegsége okát megszüntetni nem tudja.

A pszichológus csak ilyenkor kerül kapcsolatba a beteggel vagy már korábban?

Ő remélhetőleg már addig is kapcsolatban volt a beteggel és ennek megfelelően a beteg vezetésével zajlanak a beszélgetések. Jó lenne, ha tudnák az emberek, hogy a haldoklók gyakran attól tartanak, attól félnek, hogy olyan bajt okoznak a családban, amit a családtagok nagyon nehezen hevernek ki.

Ez nagyon általános?

Én nagyon gyakran tapasztalom. Ezért érdemes mindenkit megtanítani az ápolásra és a gondozásra. Mindenkit arra biztatni, ha súlyos beteg van a családban akkor „hagyja a dagadt ruhát másra”, ne menjen dolgozni, nem baj, ha csak kenyeret esznek és vizet isznak, de legyen ott azzal, akit gondoznia kell, mert így ő is meg tud érni arra, hogy ha romlik a beteg állapota, jobban fel tud készülni a halálára és el tudja fogadni. Míg annak, aki ebben az időszakban nem törődött a beteggel, olyan erős bűntudata támad az elvesztése után, hogy egy életen át vezekelni fog miatta.

Mennyire jellemző, hogy a hozzátartozók hazaviszik a beteget az utolsó időre? Vagyéppen ellenkezőleg, nagyon magukra maradnak?

Én a mi osztályunkról beszélek, itt nem maradnak magukra a betegek. Próbálunk segíteni, én magam is sokszor próbálok közbeavatkozni, amikor látom, hogy a hozzátartozók elkerülik a beteget, mert félnek és nincsenek felkészülve a helyzetre. Ilyenkor azt mondom nekik, hogy most kell a fedélzetre jönniük. Annak a megállapítása viszont, hogy a beteg meddig van szállítható állapotban, az orvosok feladata. Egy súlyos haldokló beteget addig lehet hazavinni, amíg szállítható. Ha már nem szállítható, akkor, a mentőszolgálat nem vállalja és személyautóval sem lehet. Ezek nagyon komoly kérdések és nagyon megrázó intézkedések, mégis szükségesek, mert ha a haldokló és a család úgy érzi, nekik fontos, hogy a saját otthonukban legyenek, akkor ebben mindenképpen segíteni kell. Ha nem vihető haza a beteg vagy a család nem meri vállalni – hiszen ott maradhat az az élmény, ha nem vittük volna haza a kórházból, akkor tovább élt volna – akkor úgy úgy kell átalakítani a kórtermet, hogy a család éjjel-nappal ott lehessen. Ezek bizony nagyon nehéz kérdések, de tapasztalt szakemberek szeretettel segítenek a megoldásában.

Számolnunk kell kulturális különbségekkel is. Roma emberekkel nagyon sokszor feszültség forrása, hogy ők másképpen gyászolnak és másképpen aggódnak. Ennek is lehetőséget kell teremteni, hogy teret adhassanak az érzéseiknek, nem pedig arra kötelezni őket, hogy most akkor tessék nagyon fegyelmezetten és csendesen viselkedni. Épp olvastam az újságban, hogy az egyik vidéki kórházban kialakítottak egy ilyen kórtermet, ahol mód van hangosan beszélni, szaladgálni, jönni-menni, hogy megpróbálják megelőzni az attrocitásokat a rendet kívánó egészségügyi szakemberek és a más kultúrájú, érzelmileg zaklatott lelkiállapotú emberek között.

Ezek megoldandó kérdések. Rengeteg élmény, tapasztalat, gondolkodás, megbeszélés szükséges, aminek alapján igazán jól meg tudjuk tervezni, milyen változásokra lenne szükség.

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.