Őssejt átültetés

„Ne arra menj, amerre az ösvény vezet. Helyette menj arra, merre nincs út, és hagyj magad mögött egy ösvényt.”

Az őssejt átültetésem története

Egy éve ugyanekkor nyár elején a vizsgáimra készülve egyre rosszabbul éreztem magam. Fájdalmaim egyre erősödtek és kezdtem érezni, hogy újból valami baj lehet, hiszen már tudtam milyen érzés is az. Gyors vizsgálatok után kiderült, hogy kiújult a betegségem. Non- hodgkin lymphoma ezúttal a hasamban. Kezelés ismét kemoterápiával és ezután őssejt- átültetéssel, egy világ tört össze bennem e szavak hallatán és talán ki is hagyott az agyam, mert alig emlékszem hogy tudtam kijönni a rendelőből ezután. 2 hétig tartott, míg összeszedtem magam annyira, hogy elkezdhessem a kezeléseket, amelyek jóval komolyabbak voltak, mint az első alkalommal. De belevágtam, lesz ami lesz alapon. És elkezdődött, 4 kezelés 3 hetenként. Az elsőt még egész jól bírtam, de aztán egyre nehezebb lett. Alig éltem alatta és alig volt erőm, és csak a harmadik hét végére szedtem össze magam valahogy, de akkor már mehettem is a következőre. Így telt a nyár, de nem hagytam magam és mindent megtettem a gyógyulásért. De közben ott lebegett a tudat a fejem felett, az őssejt átültetés közeledtéről, amiről nem sokat tudtam és az a kevés sem volt túl biztató. Eljött az utolsó kezelés és már csak arra vártam, mikor üresedik meg a hely, mikor lesz megfelelő a vérképem, és akkor elkezdhetem. Az őssejtjeim már egy korábbi kezelés után levették így minden készen állt. Próbáltam felkészülni előre, de mint utólag kiderült, minden máshogy lett. Rettentően féltem, de egyben már vártam is, mert a egész végét láttam az átültetésben. Hamar jött a hír, hogy másnap jelentkezhetek az osztályon a csomagommal, min. 3 hétre, de ebből lehet sokkal több is. Reggel még újabb vizsgálat, beszélgetés az orvossal, aki elmondta, mire számíthatok és az esélyeimet. A túlélési arányok kicsit megleptek, többre számítottam, de ekkor már nem volt visszaút részemről, belevágtam.

Közölték, hogy búcsúzzak el, és aztán mehetek a steril szobámba. Ekkorra már megkaptam a kanült a nyakamba. De én nem éreztem, hogy búcsúzkodnom kéne, hiszen tudtam, hogy újból látom a családom, akik jobban izgultak és aggódtak, mint én. Belőlem ekkor már elszállt minden félelem és teljesen nyugodt voltam. Beléptem a szobámba, hamar el is kezdődött az egész egy minden eddiginél nagyobb adag kemoterápiával. Csak ültem az ágyon, kezemben egy kis rózsafűzér és haladtam a kezeléssel. Az első napokat jól bírtam, hiszen ekkor még nem bontakozott ki a gyógyszerek hatása és ez idő alatt a környezetet is megszoktam. Csak a hajam hullott egyre jobban, amit aztán egy nővér le is vágott. Ez korábban rosszul érintett volna, de itt már ez sem érdekelt.

Harmadnaptól hatottak a kemikáliák, hamar annyira ledöntöttek a lábamról, hogy felkelni sem tudtam. Megszűnt minden sejttermelődésem, megkaphattam az őssejtjeim. Pár óra alatt becsöpögött, semmit sem éreztem, mintha csak vért kaptam volna. Ezután már csak arra kellett várni, hogy elinduljon a sejttermelés, az új sejtekkel, elfogadva azokat.

Keserves időszak kezdodött számomra, elég rosszul voltam. Sem enni nem tudtam, sem beszélni, mert lehámlott a nyálkahártya a számban és a hasamban is. Csak aludtam és hányni jártam, mert a kemoterápia dolgozott bennem, de a sejtek nem mozdultak. Ekkor szó szerint térdre kényszerített a betegség, de ekkor első gondolatom, az volt hogy akkor is felállok, és csak nevettem magamon, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Pedig kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni az egész és én türelmetlen voltam. Aztán egyik éjszaka arra ébredtem, hogy valami történik bennem. Felültem az ágyban és éreztem, hogy elkezdett javulni a nyálkahártya a számban. Ettől fogva nyugodtan aludtam és a másnapi vérvétel is kimutatta, hogy elkezdődött a sejttermelés. Nagyon megkönnyebbültem, de hosszú ideig kínzott még az állandó hányás és erotlenség. Próbáltam kihúzni valahogy, felállítottam egy kis napirendet magamnak és azt betartani, bármilyen rosszul is voltam. Fürdés, kis felkelés, evés, apró dolgok, amik akkor nagyon nehéznek tűntek. De tudtam, hogy fontosak és mindent meg is próbáltam ezért. Két hét után egyre gyorsabban emelkedtek a sejtszámaim és egyre jobban voltam. Kezdtem eszegetni is, igaz az ízeket nem éreztem, és ez elég furcsa volt. A végén már kimehettem a folyosóra sétálni, persze szigorúan védőöltözetben. Gyűjtöttem az erőt a kijövetelre. Napról- napra többet tudtam sétálni és egyre több gyógyszertől és annak csöveitől szabadultam meg. Összességében három hét alatt teljesen újjászülettem és az ezt követő három hónap alatt, amelyet már otthon töltöttem, egyre jobban éreztem magam. És most is remekül vagyok egy év elteltével. Örülök, hogy belevágtam és bebizonyítottam magamnak, hogy végig tudom csinálni, pedig nem hittem volna. De biztos, hogy a szüleim, a testvérem, a barátaim és persze az orvosaim nélkül nem sikerült volna. Nekik örökre hálával tartozom!

Balázs (21)

Ui: Azóta folytattam az egyetemet, ahol külföldi ösztöndíjat nyertem. És milyen az élet, a gépen ugyanazon a napon indul majd, mint amikor tavaly beköltöztem az átültetésre, de ezúttal Angliába egy évre!

2005. augusztus 5.

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.