Vékony Sándor (non-Hodgkin Limfóma)

Egy kis zöngemény a rászorulóknak. Hátha segít valakinek megmutatni, hogy a halálosnak hitt kór is gyógyítható, nem kell feladni a reményt!

Előzetes:

Katonatiszt voltam, Nyíregyháza mellett szolgáltam. Emellett versenytáncoltam, és az utóbbi néhány évben már tanárkodtam is. Partneremmel, Marján Klárával alapítottuk a nyíregyháza FANAT-X Táncsport Egyesületet, melyet ketten vezetünk. Az utóbbi időben főleg tanítok, már csak azért is, mert közben elvégeztem a Magyar Táncművészeti Főiskola táncpedagógus képzőjét, így diplomás tánctanár is vagyok. A betegségem pont a főiskola végzése alatt folyt le. 1997-ben állapították meg a betegségemet, majd a kezelések után egyelőre rokkantnyugdíjas vagyok. És panaszmentes. Igaz, közben 2001-ben kiújult a daganat. De megint „lenyomtuk” egy újabb kemoterápiás kezeléssel. Most járok kontrollra.

A legfontosabb: NEM SZABAD ELHAGYNI MAGUNKAT! Ha valaki mindig csak a betegségére gondol, nem fog meggyógyulni! Én a kezdet kezdetén eldöntöttem, hogy csak azért sem döglök meg, és innentől kezdve ezzel a kérdéssel nem is foglalkoztam tovább! Nekem sokat segít az Agykontroll, meg lehet tanulni könyvből is!

Találni kell valami állandó elfoglaltságot, amivel el lehet terelni a gondolatokat. Nagyon fontos, hogy ÉREZZÜK MAGUNKAT JÓL! Nekem iszonyú sokat jelentett a tánc!

És nagyon fontos, hogy érezzük, valaki ott áll mellettünk a bajban! Ha a házastársra nem számíthatunk, keressünk olyan ismerőst, aki ezt a támaszt meg tudja adni! Ez nagyon fontos! Sokszor éreztem úgy, hogy nem bírom tovább, de ő mindig segített magamhoz térnem!

Túléltem az első támadást, túl a másodikat is, és bár megváltozott az életem, és az egész világszemléletem, jól vagyok.

Azt hiszem, ez a legfontosabb!

Betegségem, gyógyulásom története

Elég furcsán kezdődött. Fáradtnak éreztem magam, ami a mai túlhajszolt világban gyakran előfordul. Csakhogy most nagyon fáradt voltam. Évek óta kerékpárral jártam dolgozni, ez napi 25 km biciklizést jelentett. Most alig bírtam kitekerni, ami máskor 30 perces út volt, most 45-50 percig tartott. Aztán bedugult az orrom. Miután gyerekkorom óta allergiás vagyok, és ez éppen késő tavasszal történt, nem nagyon figyeltem fel rá. Amikor azonban a bal szemem is elcsúszott a helyéről, és úgy néztem ki, mint egy holdkóros kaméleon, aki egyszerre két legyet szeretne bekapni, megijedtem. Az öcsém szemész, hát elmentem hozzá, hogy nézze már meg, mi van a szememmel.

Megvizsgált, majd közölte, a szememnek semmi baja. Viszont nem ártana, ha fül-orr-gégésszel is megnézetném magam, mert nem tetszik neki ez az egész. Vizsgálat, röntgen. Az egész bal arcüregem tele van valamivel, ami annyira kitölti, hogy kiszakította az arcüreg és az orrjárat falát, és eldugította a bal orrlyukamat, valamint az arcüreg és a szemgolyót elválasztó csontot is, és ez a valami nyomta fel a szememet. CT, mintavétel. Úgy néz ki, műteni kell.

Nem sok kedvem volt hozzá, hogy szétszabdalják a képemet, de úgy nézett ki, más megoldás nincs! Öcsém körbetelefonálta az országot, ki az, aki elvállalná a műtétet? Július vége van, mindenki szabadságon. Végül Pécsett vállalják a Katonai Kórházban. Leutaztunk, megbeszélés, a jövőhéten jövök, aztán mindent bele!

Pécsett jó helyem van, szép környezetben, nyugodt helyen. Rendesek az orvosok, az ápolók. Fekszek, pihenek, ami rám is fér, mert egyrészt eléggé túlhajtottam magam, másrészt még mindig szörnyen fáradt vagyok. Megjött a szövetminta Miskolcról, de a szakértő kevesli. Újabb mintavétel, igaz ehhez felvágják a fogaim mellett az ínyemet, és így nyúlnak be az arcüregbe. Aztán a seb elgennyesedik, és úgy feldagad a képem, hogy most már nem csak kaméleonra hasonlítok, de egy idegbajos hörcsögre is! Felajánlják, hogy újra felvágják, és kitisztítják a sebet, de inkább majd én gyógykezelem magam! Ráérő időmben (úgysincs más dolgom!) öblögettem. Pár nap alatt le is lohad a „pofazacskóm”.

Még mindig nincs eredmény a szövettanról. Csak hogy ne unatkozzam, megérdekl?dik, hogy akkor is beleegyezek-e a műtétbe, ha esetleg rámegy a bal szemem? Biztató kilátások!

Aztán pár nap múlva bejön a szobámba a főorvos és a helyettese. Megjött az eredmény, de nem túl biztató: T-sejtes limfoblasztóma. A családban rajtam kívül mindenki orvos, így valamit sejtek a dologból. Magyarul ez azt jelenti: rosszindulatú daganat. Egy pillanatra kiver a víz. Aztán kérdések, válaszok. Nem, ezt húsz éve műtötték, de akkor a legtöbben belehaltak. Azonban rájöttek, hogy kemoterápiával jobb eredményt lehet elérni. Átküldenek az Orvostudományi Egyetem kórházába, ott fognak kezelni tovább, ebben ők a specialisták.

Valahogy ilyen érzés lehet, amikor a vádlottal közlik a halálos ítéletet. Csakhogy én nem követtem el semmit! Az ember percekig szinte mozdulni sem tud. Aztán kimegyek sétálni a kórház parkjába. Gyönyörű idő van, meleg, süt a nap, egy felhő sincs az égen. És a parkban virágzik a mimózafa! Azelőtt soha nem láttam virágzó mimózafát, Nyíregyházán ilyen nincs, vagy legalább is én még nem vettem észre. Gyönyörű! Állok, hallgatom a madarak csicsergését, nézem a virágokat, beszívom a kellemes meleg levegőt. A fenébe is! Ez olyan szép, majd bolond leszek itt hagyni! A sokkhatás oldódik. Nem adom fel! Elvégre valakinek javítania kell az orvosok statisztikáját is! És ez a valaki én leszek! Nehogy már egy buta állatka kipurcantson!

Érdekes, hogy első pillanattól kezdve megszemélyesítettem a betegségemet. A daganatra úgy tekintettem, mint egy buta állatra, amely csak zabál, növekszik, de nem bírja felfogni, hogy ezzel az én pusztulásomat okozza, és ha én elpusztulok, velem pusztul ő is! Majd meglátjuk, melyikünk az erősebb!

Átmegyek a klinikára. A kezelőorvosommal beszélgetünk, elmondja, miből áll majd a kemoterápia. Hát?.! Aztán megjegyzi, hogy kellene egy csontvelő-mintát venni, nincs-e ott is valami bibi. Mikor csináljuk, most délután, vagy majd holnap reggel? Inkább most azonnal, mert holnapra elmegy a bátorságom! Nem egy méznyalás, de valahogy el lehet viselni!

Aztán újabb vizsgálatok, és az első három bödön infúzió. Most még nem vagyok tőle rosszul, majd ha elkezdek telítődni a mérgekkel, majd akkor kezdődik az igazi tortúra! Viszont másnap tudok a bal orromon át is levegőt venni! Ez fantasztikus! Négy hónap után az első szabad lélegzetvétel! Ezek szerint a daganat annyira összehúzódott, hogy már nem tömi el az orromat! Másnapra a szemem is a helyére vándorol, legalább már nincs kettős látásom, ami az utóbbi időben nagyon zavart, hiszen mindent csak félszemmel csinálhattam, különben képtelen voltam bármit is látni elmosódott foltokon kívül. Kapok egy marék gyógyszert, és hazamehetek pár napra, a következő infúziós kurzus előtt.

Az első ciklus második három bödönjével is megkapom a mérgeket. Újabb vizsgálatok. Pár napig bent kell maradnom megfigyelésen. Pedig odahaza a tánccsoportomnak fontos fellépése van, amin ott kellene lennem! De nem tehetek semmit, most ez fontosabb! Telefonon tartjuk a kapcsolatot az otthoniakkal, legalább a mobilosoknak lesz egy kis bevételük! Az, hogy még infúzió közben is kapcsolatban maradhatok a számomra fontos emberekkel, hatalmas dolog, és nagyban hozzájárul a hangulatom javításához. Persze a hangulatom már így is elég jó: a fellépés jól sikerült, az idő még mindig gyönyörű, a daganat érezhetően csökkent, és még a kezeléstől sem vagyok rosszul! Jóskával, a szobatársammal, akasztófa humorú vicceket mesélünk egymásnak, amitől az orvosok falra másznak. Mi viszont jót derülünk az egészen.

Már rájöttem: ezt az egészet vagy végig röhögi az ember, és életben marad, vagy elkeseredik, és meghal. Más lehetőség nincs! Én pedig már az elején eldöntöttem, hogy életben maradok, és onnantól nem is érdekelt tovább a dolog, éltem tovább a mindennapi életemet. Persze jókora változtatásokkal! Hiszen a gyógyszerek olyan mellékhatásokat okoztak, hogy szörnyen éreztem magam tőőlük. Bár az öcsém szerint: amelyik gyógyszernek nincs mellékhatása, annak hatása sincs!

Szépen beállt a rend: vasárnap reggel utazok Pécsre (ez egész napos út, 460 km vonaton). Estére odaérek, felgyaloglok a kórházba. Jó 45 perces séta. Mindig gyalog megyek, talán ez is egy kis „próba” saját magam számára: igenis meg tudom csinálni! Útközben van egy kis étterem, ott vacsorázok. Tudom, hogy egy napig ez az utolsó étkezésem, másnap úgyis kijön belőlem minden, dacára a hányáscsillapítóknak. Addig meg valami majdcsak felszívódik belőle! Aztán be a kórházba. Ha éppen olyan nővér van bent, aki jól tud szúrni, gyorsan leadom a vérmintát, és alvás. Ha valamelyik olyan, akinek ez a művelet nem megy túl jól, akkor „Majd reggel!” felkiáltással próbálok nyom nélkül eltűnni a kórteremben. Néha sikerül. Másnap újabb vizsgálatok, és délelőtt betolják a „karácsonyfát” a bödönökkel. Elég morbid szokás, hogy beállítják az infúziós állványt, az ember meg fekszik, és bűvöli. Amíg nincs egy ráérő orvos (és szegények olyan sokat rohangálnak, hogy keveset érnek rá), addig várni kell. És tudom, hogy rosszul leszek tőle, szeretnék már túl lenni rajta, de várni kell! Aztán jön valaki, és beköti az infúziót. Ha szerencsém van, az a doki jön, aki olyan jól tudja bekötni, hogy szinte észre sem veszem! Ha pechem van, más valaki jön, és küszködhetek! Közben mérem az időt, kiszámolom, mikorra ér véget a három bödön. Visszafelé ugyanis délután 15. 40-kor megy az utolsó vonat, amivel még aznap haza tudok érni, és azt el kell érnem! Gyors fejszámolás, és körbepillantás: sehol egy nővér a közelben. Állítok a csepegtet? sebességén: 120-as menettempó. Néha elég 100 csepp percenként, egyszer fel kellett mennem 140-re. Elég döglesztő, meg szabálytalan, de a vonat nem vár, nekem meg holnap táncórát kell tartanom! Muszáj menni! Megkapom az eligazítást, a gyógyszereket, és kocogás az állomásra. Mindig sikerült elcsípnem a vonatot, igaz néha csak 5 perccel az indulása előtt értem oda!

Aztán kihullik a hajam. Csomóstul. Reggel felkelek, és a fele ott a párnán. Végigsimítok a hajamon, és egész maroknyi marad a kezemben. Az a pár szál, ami megmarad, teljesen megőszül. Mikor az ismerőseim először megláttak így, kopaszon, pár szál ősz hajszállal a fejemen, a gyógyszerektől felfúvódott testtel, elakadt a lélegzetük a döbbenettől! Viszont nem kell borotválkozni, és ez is előny! Amellett manapság divatos a tökkopasz fej!

És találni kell valamilyen elfoglaltságot, hogy az embernek ne legyen ideje az önsajnálatra, ne legyen ideje mélyebben belegondolni, végül is a halál torkában van! Nekem nagyon sokat számított az, hogy táncolhattam, hogy táncot taníthattam. Igaz, néha egész délelőtt feküdnöm kellett, hogy délutánra legyen annyi erőm, hogy egy két órás próbát megtartsak, ami után úgy zuhantam be az ágyba, mint egy tégladarab! És a gyerekeknek nem kell azt tudniuk, hogy az állandó vidámság, és viccelődés, valamint a komoly fizikai igénybevételt jelentő tánctanítás mögött mi minden fogcsikorgató akarás van! Hogy ne látszódjon, majd’ összeesek a kimerültségtől. De kell, hogy legyen valami elfoglaltság, kell, hogy úgy érezzem, még szükség van rám!

És kell, hogy valaki ott álljon mögötted, hogy segítsen, ha letörsz, hogy veled röhögjön, ha úgy adódik. Valaki, akire mindenben számíthatsz! Az egyetlen, aki tudja, hogy a folytonos viccelés mögött néha zokog a lelked, de ezt nem kell, hogy más lássa! De nevetni kell, mert ez a legjobb orvosság!

Aztán egyre gyengébb leszel. A mérgeknek annyi a mellékhatásuk, hogy szinte az összes energiád arra megy, hogy ezeket a mellékhatásokat kiküszöböld! És jönnek a „természetgyógyászok”. Azért idézőjelben, mert ezek valójában álcázott kereskedők, csodatévőnek kikiáltott kuruzslók, és más hasonszőrű alakok. Az igazi természetgyógyászok nagyon kevesen vannak, és tényleg tudnak segíteni. Csak nehéz őket megtalálni. A kuruzslók és kereskedők viszont jönnek maguktól is, és rád tukmálják a termékeiket méregdrágán. „A rák az immunrendszered gyengeségéből fakad, ezért azt kell ezzel a csodaszerrel erősíteni!” Ilyen butaságokat mondanak. Az orvosok sem tudják még pontosan, mitől lesz rákos valaki, de ezek már tudják, sőt az ellenszerük is megvan már rá! Igaz, potom néhány tízezer forintért! Mint a sakálok és hiénák, gyűlnek a dögszagra. Csakhogy én még nem vagyok dög! És annyira bolond sem vagyok, hogy a maszlagjukat bevegyem! Hiszen, ha az immunrendszer gyengesége okozná a rákot, minden AIDS-es, akinek aztán tényleg gallyra ment az immunrendszere, rákos lenne! Mégsem ebben halnak meg a legtöbben közülük!

Ki kell persze próbálni egy csomó dolgot. Főleg a kezelések mellékhatásainak a kiküszöbölésére. De, ha az ember odafigyel a testére, pontosan érzi, mi az, ami használ, és mi az, ami nem. Vitaminok, ásványi anyagok, mert le vagyok gyengülve. Méregtelenítő teák, de nem a „csodaszerekből”, hanem házilag összekotyvasztva. Próbálgatni kell, és figyelni a tested reakcióit.

Volt, hogy úgy lecsúszott a vörösvérstest számom, hogy attól féltem, ha az orvos ezt meglátja, bent tart a kórházban. Pedig nekem egy fontos versenyre kellett kísérnem a tanítványaimat! Mondom az öcsémnek (orvos), hogy van egy hetem, hogy feltornásszam a vörösvértest számom! Azt mondja, az nem fog menni! Hát: ráment egy fél doboz vas-tablettám, egy csomó vitamin, meg egy nagy üveg vörösbor, de sikerült!

Aztán vége a hat ciklusnak. Sugárkezelés, ami szintén nem egy kellemesség, de legalább nem hányok tőle! Kis pihenés, aztán kontroll. És itt ér az első komolyabb megrázkódtatás: Jóska, akivel egyszerre kezeltek, majdnem ugyanazzal a betegséggel, ugyanolyan bödönökből kapta a mérgek tömkelegét, meghalt. Két kislány maradt utána teljesen árván. Pedig ő sem akarta feladni! Vagy végül mégis? Miért maradtam életben én, és halt meg ő? Az ember ilyenkor érzi meg, hogy végül is ez egy halálos kór! De soha nem adom fel! És a remény a legutolsó, ami meghal.

Aztán jönnek a kontroll vizsgálatok. Előbb havonta, majd egyre ritkábban. Négy év után már úgy érezzük az orvosokkal, hogy lassan tünetmentes leszek. Erre puff! A bal szemem kezd szűkülni. Lassan hasonlítani kezdek egy félszemű kalózra!

Érdekes, már megint a bal szemem ment meg! Az első daganatnál a bal arcüregemből a daganat felnyomta a szemem, tulajdonképpen ez árulta el, hiszen amúgy nem mentem volna orvoshoz „egy kis fáradsággal”! És azóta már vidám hulla lehetnék vagy jó másfél méter mélyen! Másodszor is a bal szememnek köszönhetem az életemet! Most a daganat feljebb mászott, a bal homloküregemben tanyázik, és lefele nyomta a szemhéjamat.

Most a debreceni klinikára kerülök vizsgálatokra. Mintát kellene venni, de ehhez szét kéne fúrni a koponyámat. Hát nem örülnék neki! Némi vizsgálódás után az orvosok is túl kockázatosnak tartják a dolgot. Másik megoldásként a szemgolyó mellett felnyúlva próbálnának mintát venni a szemüregbe már lelógó daganatból. Már elő is jegyeztek a műtétre, amikor a daganat úgy döntött, nem hagyja, hogy piszkálják: olyan gyorsan kezdett nőni, hogy az orvos azonnali kezelés-kezdés mellett döntött: ez a gyors növekedés csakis az eredeti betegség kiújulására utalhat!

Most más szereket kapok, mint először. Ezt egész lassan kell csöpögtetni, egész nap pötyög le egy bödönnel. „Kellemes” háton fekve félálomban szenderegve számolni a cseppeket! Aludni csak hason tudok, hát alvásról szó sem lehet. Pláne, hogy nem akarok ráfordulni a kanülre!

Mázlim van: az első bödön után pár nappal már kezd ismét emberi képem lenni, a szemem lassan eredeti helyére kerül. Viszont elkezdett zúgni a fülem, és ez az óta is így megy, folyamatosan. Persze ez legyen a legnagyobb bajom az életben!

Az orvos az első ciklus után győzködött, hogy kezdjünk el egy autogén őssejt-transzplantációt, amit a nagyon súlyos leukémiásoknál alkalmaznak, mert ettől jobb eredmény várható. Csakhogy az azzal járó fájdalmat, és a cirka 6 havi teljes izolációt nem hinném, hogy kibírnám: aktív ember vagyok, nem bírok egy helyben ülni, nem hogy hónapokra egy szobába zárva feküdni! Mit érnék azzal, ha meggyógyulnék a rosszindulatú daganatból, de megdöglenék a bezártságtól? Na jó: a benyögéseimet ez az orvos sem mindig tolerálja!

Így hát folytatjuk az elkezdett kezelést. Hála az Istennek, meg az Orvostudománynak, úgy néz ki, használ! A daganat szépen eltűnt, és az óta még nem jött vissza. Remélem, nem is fog, elég volt kétszer végigcsinálni ezeket a procedúrákat!

Elgondolkodtam rajta, hogy 20 éve még lazán elpatkoltam volna már az első alkalommal is! Azért, ha nem is vesszük észre, de valamit mégis csak fejlődik a tudomány!

Aztán itt is jönnek a kontrollok: az egyiknél guggolok a folyosón, mert irtózatosan sokan vagyunk. Az asszisztens odabent megkérdezi: miért nem ülök le? Mire én: nehogy már elfoglaljam a szegény beteg emberek elől az ülőhelyet! Az orvos végre felnevet: Ez az! Ez a jó hozzáállás! A beteg embernek az a sorsa, hogy meghal. Ha valaki azt mondja, hogy ő nem is beteg, akkor az meg fog gyógyulni! Már csak idő kérdése az egész.

És időm még van, egy egész élet.

Vékony SándorE-mail: v_sanyi@freemail.hu

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.